„for some reason, all i could think about. was the fourth of july when i was a kid. i loved to make my own firecrackers, cherry bombs, ladyfingers. i loved to blow up dirt clods and pop bottles. looked forward to it all year. that day, i saw the most awesome display of firepower i’d ever seen.”
(◄◄) azért is jó, hogy kiemelnek nekünk egy-egy arcot minden epizódban, mert amikor később csak a háttérben tűnik fel az a bizonyos személy, már kötődni fogunk hozzá, hiszen ismerjük őt jól, tudjuk, hogy milyen érzései vannak -most is így éreztem például, amikor a doki beszaladt a képbe egy-egy jelenetben... talán azért is most csapott meg ez a felismerés, mert olyanoktól is búcsúznunk kellett ebben az istenverte erdőben, akik a kezdetektől fogva velünk voltak. és nézőként talán ezért volt ez az egyik legmegterhelőbb epizód, mert valami bennünk is kicsit eltört, ahogy láttuk a leszakadt végtagokkal fekvő ismerőseinket, vagy azokat, akik képtelenek tovább elviselni ezeket a veszteségeket. de lehet, hogy azért tűnik durvának ez a sokkolás, mert koncentráltan kaptuk meg a javát, már félórája ment az epizód, mikor a németek kezdték belőni a srácokat, és elszabadult a pokol... bár a rész első fele sem tűnt unalmasnak, sokat tanulhattunk közben arról, hogy milyenek a jó vezetők a katonaság alsóbb szintjein -és milyen az, amikor valaki csak az előmenetele miatt téblábol a fronton. csak az a baj, hogy az utóbbiak nem csak önmagukra veszélyesek, de a hozzá beosztott emberekre is... (egy narrációval lehet plusz személyes réteget adni a sztorinak, úgyhogy valahol meglepő, hogy csak ritkán használták a sorozatban.) ($$12.21.)