„serial killing is an expression of power, ego, a signature in human destruction ultimately, for full satisfaction, it requires plain sight.”
well played, gentlemen! a múltheti rész után sok nézőtársammal egyetemben magam is kiábrándultságot éreztem, bosszantott, hogy mennyire nem akart összeállni az az epizód, aztán most itt ülök az újabb rész felett, ami az évadnyitó bicegő szálait vette fel, és mégis azt kell mondanom, hogy kifejezetten erős másfél órát kaptunk ezúttal -a tévé-készítés boszorkánykonyhája mindig tartogat meglepetéseket... persze mondhatnánk, hogy könnyű ábrázolni a gyászt és a zavarodottságot, amikor két ilyen színész dolgozik a szövegkönyv alá, de a cumberbatch/freeman duó eddig is velünk volt. mondhatjuk, hogy érdekesebb volt a heti-ügy, de ha belegondolunk most is csak a lelki történéseket támogatta ez a szál. lehetne azt mondani, hogy túlságosan kapkodós volt a vágás, de pont ettől a kiszámíthatatlanságtól működött a vizualitása, hogy néha randomnak tűnő dolgok villantak fel, máskor meg szépen úsztunk át egyik jelenetből a másikba -tökéletesen leképezve a sherlock fejében lévő zűrzavart. mert ami más esetben az ember idegeire ment volna, azaz a zavarodott drogos káosz, az itt pont kiszolgálta a nézők érzéseit -mert teljes bizonytalanságban tartottak minket ezekkel a fogásokkal, és szerintem tök jó érzés eljutni arra a pontra, amikor semmit nem hiszel el a főszereplődnek, annyira körbeveszik már a hallucinációk és a megtévesztések... és lehet morogni moffat-ékra, hogy folyton játszanak velünk, de olyankor valahogy mindenki elfelejt morogni, amikor elolvasztják a szívünket a barátság ábrázolásával... (a végső csavarok és az alattomos cliffhanger gondoskodtak arról, hogy még mindig egy nagy egésznek érezzük az évadot.) (#01.10.)
