„people believe what they need to believe.”
milyen kis gonoszok az írók, mert amíg lekötötték a figyelmünket az egyik problémával, addig altattak minket a másikkal kapcsolatban, így nagyobb erővel tudtak lecsapni a végén... mert a paige-féle bajok uralták a gondolatainkat, philip-ék kétségbeesetten próbálják kezelni a helyzetet úgy, hogy a lányuk ne idegenedjen el tőlük, és lehetőleg vér se tapadjon a kezükhöz -vagy ne kelljen hazatérniük az anyaföldre. és ezzel így zsonglőrködni nem egyszerű, még akkor sem, ha a világhírű beszélőkéjükkel bárkinek be tudják adni, hogy nem gyilkos kémként élik mindennapjaikat, csak olyan szovjet állampolgárokként, akik békeharcosként érkeztek az államokba... egyfelől örülök annak, hogy paige bizalma megrendült az atyában, másrészről viszont pont most nem jött jól ez a bizalom-hiány, mert pont akkor beszél vele dühből amikor nyugalomra lenne szükség... és mire meglett volna a megoldás (a lelkészéknek meg kell térniük az urukhoz, de úgy, hogy a szülők ártatlan angyaloknak tűnjenek), jött a nagy csavar -és hirtelen félreraktunk minden más bajt, hogy rettegjünk egy kicsit a halálos kóroktól (tudjátok, olyan ez, mint az a sokszor megénekelt puska a színpadon...). (#01.17.)