„you’re here, in the astral plane. you went too far into the make-believe and got lost... your mind, consciousness. and now you’re trapped in this no-place, where every day is the same, where you can imaginify yourself a kingdom but nothing is ever real.”
nem akarom magam fényezni, de ízlés tekintetében igenis különbözöm az átlagtól. attól a rétegtől, akik csak a lineáris történetvezetést tudják befogadni, ahol minden nyilvánvaló, és az üzenet sem megterhelő. na ők azok, akik menekülnének egy olyan mindfuck elől, mint ami ebben az epizód látható volt -én meg csak ülök itt az ágyamon vigyorogva, mert beletaláltak a fura ízlésem középébe... de kérdem én, nem jó érzés elveszni egy kicsit a megannyi kérdés között? állni a saját asztrál-síkunkon, körülnézve beleröhögni a zavarosba: mi a fene folyik itt...??? ismételünk, továbblépünk, kitisztítjuk, elhomályosítjuk, újra-és-újra-és-újra. egyszerre megyünk szellemi és fizikai trip-re, ahol nem csak david-ről tudhatunk meg többet, de a mellékszereplő társairól is. valamint ott ül a mélyben, elmélkedik és táncol jemaine clement (mint valami elfuserált david lynch karakter), akinek a hangjába a flight of the conchords óta szerelmes vagyok, úgyhogy elég volt a nyitányban megszólalnia, hogy tudjam milyen fun dolgok várnak ma rám... (#03.02.)