„first, we survive. then we find our humanity again.”
kezdjük egy nagy általános közhellyel: mindenki másképp látja... például egy világvége közeledtével vannak azok, akik úgy gondolják, hogy ki kell szívni minden maradék örömöt is az utolsó percekből -és megértem őket, mégsem örülök igazán, hogy a képernyőre kerülnek, mert ez a boldog nihilizmusuk kilóg a drámaibb szálak közül. bár feltételezem, hogy pont ezért tartják a szövegkönyvben jasper-t, mert az írók szerint szelepként (is) funkcionál a sok lehúzós perc közben... ezzel ellentétben a túlzásba vitt mélydrámával már sokkal könnyebben megbékélek, bár clarke körül néha be tud sűrűsödni az ilyen típusú levegő -mint ahogy most is a végére egy kicsit soknak érezte az ember az érzelmi zsarolás láncolatát... viszont a kalandfilmes hangulatot mindig szívesen fogadom, így messzemenőkig üdvözöltem kane és jaha közös hős-küldetését, mert megvan ebben a szálban minden kellék, hogy igazi nagyívű kalanddá váljon (titkos bejárat kulccsal, rejtélyek és mitológia faltól-falig) (még ha ide is beszivárgott némi dráma indra háborúja által)... (fura, hogy annak ellenére, hogy az értékelésem nagyrészében azt ecseteltem, hogy miket nem szerettem, azt éreztem a rész nézése közben, hogy ez az epizód működött nekem idén eddig a legjobban -hát persze hogy most jön egy hónapos szünet a vetítési rendben...) (#03.30.)
