„the war is over.”
láttátok a thin red line című terence malik filmet? annak volt hasonló szerkezete, mint ennek a finálénak -lassú kezdés, dinamikus középrész, majd szép simára egyengetés a végén... úgyhogy azért rám ijesztettek jonathan steinberg-ék, hogy egzisztencialista eszmecserékkel és filozófiai gondolatmenetekkel akarják lehúzni a főárbocot, de aztán szerencsére felpezsdítettek egy pofás csatajelenettel mindenkit, aki nem elég érett a mély gondolatokhoz, és igazából a gyermeki énjével nézi a kalózos sorozatokat... annak viszont örültem, hogy a megoldásokhoz az érzelmeken át jutottunk el, hogy a szíven át magyarázták flint harcát és dühét, de long john silver-t is a szíve vezette a végső megoldáshoz -na jó, meg egy kicsit az esze is, mert tudta, hogy nem csinálhat mártírt a vele szemben álló emberből. ezzel mondjuk kicsit elvették tőlünk nézőktől a katarzist, de azért valahol jó érzés, hogy sikerült szinte teljesen pozitívvá formálni a végső konklúziókat -megengedték az általunk megszeretett karaktereknek a kvázi happyendet... megváltozott a karib-tenger, már nem lobognak olyan fényesen a fekete halálfejes zászlók, így könnyebb szívvel evezünk mi is új kalandok felé. esetleg csak az piszkálhatja a fantáziánkat, hogy az elásott kincs még mindig ott rejtőzik valahol azon az elátkozott szigeten... (#04.02.)
érdekes dolog ez a sorozat-készítés, sok szempontot kell figyelembe venni egy-egy évad megírása során, kényesebb létrehozni a megfelelő egyensúlyt, mint bekötött szemmel végigmászni az árboc kötélzetén... pedig az első epizódnál még nagyon lelkes voltam, ránk robbantották a nyitányt, aztán egyre inkább célt tévesztettek az írói szándékok ágyúi, emiatt egyre inkább nyűgös kötelességnek éreztem minden héten a részek elindítását... a sorozat kezdetekor a felszínességét róttam fel, most viszont a sok drámai jelenet (és mélynek szánt monológ) mellől hiányoltam nagyon a könnyebbséget, mert a sok negatív hullám mellett elfelejtettek szórakoztatni -vagy ciciket mutatni... persze pozitívumokat így is tudok felsorolni: a látvánnyal idén sem volt gond, ha épp’ egy akció közepébe csöppentünk, az mindig profin volt felvéve, dinamikusan, jól követhetően; idén is tudtak sokkolni a váratlanul felbukkanó haláleseteken, amiknek aztán jól használták ki a következményeit is; és örültem annak is, hogy szélesíteni tudták a világot, hogy nem csak nassau környékén csatangoltunk, hanem elhajóztunk kubába és philadelphia-ba is... szóval nehéz összeegyeztetni azt, amit az író közölni akar, és azt, amit a néző látni akar -pedig érezhető volt az, hogy a készítőknek éppen az a szándéka, hogy elemelje a kalózokat a falábas/papagájos piedesztálról, és hús/vér személyiséget adjon nekik. csak az nem mindegy, hogy ezt mennyi monológgal és kardcsörgetéssel próbálják ábrázolni...
a sorozatot vetítő starz annak idején a spartacus-szal tette fel magát a térképre, aminek befejezése után kétségbeesve keresték az utódot, amivel ismét meg tudják fogni majd a történelemre és perverzióra fogékony nézőket. így hát bedobták csalinak michael bay (hollywood-i robbantás-felelős) nevét, és egy meglepő ötlettel léptek a porondra: felnőtt-szórakozást faragnak a kincses sziget című ifjúsági regény karaktereinek segítségével... így azért volt egy kis félsz az emberben, amikor leült az első rész elé, és egy starz-sztenderdnek megfelelő pilot-ot kapott, ami kicsit felületes, de jól teljesíti a csatornán minimum elvárt pucérkodás-mennyiséget... gyorsan el is neveztem ’a csöcsös-kalózos sorozat’-nak, amit annak ellenére használtam végig, hogy az elején nem nagyon kalózkodtak, a végén meg már tartaléklángra vették a nemi jellegek mutogatását... érdekes volt látni az ívet, amit bejárt a show, mert ebből a szárazföldi intrikákkal terhelt kezdésből idővel elhagyták a (fekete)szakállas pina-poénokat, és a nagy titkokkal övezet karakterekre kezdtek koncentrálni, hogy mélységet adjanak nekik. és jól is állt a sorozatnak, hogy kicsit komolyabban veszi magát -egész addig, amíg túl komoly, illetve túl komorrá nem változott a végén, ahogy a nagyobb tétek kiölték belőle azt a szórakoztató faktort, ami a felszínes kezdésnél még jól működött... de nem csak a drámai mélységek lettek komolyabbak, vagy a nyelvezet vált egyre szofisztikáltabbá, hanem a producerek is találtak egy zacskó kincset elásva az irodájukban, mert évről/évre egyre látványosabbak lettek a nagyjelenetek is, végre kihajózhattunk, és úgy igazán begyújthattuk a puskaport... de nem ezért fogok a legszívesebben emlékezni erre a nagy kalandra, hanem a karakter-ívek miatt, mert lenyűgöző volt figyelni, hogy honnan-hova juttatták el hőseiket az írók, hogy mekkora utat tudtak bejárni a pilot botladozásaitól a kincses szigetig... (ja, még egy dolog marad még velem sokáig: bear mccreary tekerő-lantja...)
