„oh, this isn’t the framework. this is hell.”
mindig hálás dolog játszani kicsit a realitással, megfogni az egész zsákot, és a visszájára fordítani. mert például úgy alkothatsz meg egy baljós világot, hogy a nézők nem csak aggódnak a fasiszta diktatúra árnyékába került karakterekért, de ugyanakkor nagyszerűen szórakoznak is azon, hogy mennyire megváltozott a személyiségük ebben a mesterségesen létrehozott világban. mert tudjuk jól, hogy végül minden jóra fordul majd, addig meg élvezhetjük egy kicsit a hideg és szadista hajlamú fitz-et... örültem, hogy ward-on megint tudtak fordítani egy újabbat, ha már visszahozták kicsit a show-ba, nem is ő lenne, ha nem lenne egy duplafenekű titok a karakterében... ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt évek alatt, jemma-val tudták a legérzelmesebb jeleneteket kicsikarni a szövegkönyvből (lásd: coulson felébresztésére tett kétségbeesett kísérletét), de arról se’ felejtkezzünk el, hogy a legviccesebb sorokat is ő kapta ma (és drágám, bevallom, nekem még hullára sminkelve, hajléktalan-kinézettel is nagyon tetszel...) hmmm, valami ilyesmire számítottam, amikor a szünet előtt felvázolták nekünk ezt az alter-világ szálat, és érezni, hogy van bőven muníció még az első meglepetések alatt. (azt mondjuk nem értettem, hogy miért kellett az összes színt kiszippantani a képről, értjük ám enélkül is, hogy ez egy sötét világkép...) (#04.05.)
