„every time you say nipple, a fairy dies.”
ugye nem gondolta senki, hogy ennyi évnyi indie-skedés után egy hagyományos, felemelő, búcsúzkodó finálét kapunk lena-éktól? nem, inkább lecsupaszították a befejezést, megfosztva az összes ráaggatott mellékszáltól, hogy hannah megtehesse az utolsó lépését a felnőtté válás útján -hogy még egyszer idegesítő önző dög lehessen, mielőtt ténylegesen anyává válik. így nehéz úgy viszonyulni az epizódhoz, mint egy hatéves időszak lezárásához, de cseppet sem bánom, hogy még egyszer elnéző mosollyal viseltethettem hannah túlspilázott, kreált problémáival, hogy még egyszer meg tudott nevettetni a lüke humorával (senki sem viseli nevetségesebben a mellpumpát, mint ő), és hogy még egyszer láthattam, ahogy lena gátlások nélkül kirakja elénk a testét úgy, ahogy a természet megalkotta. az élet apró örömei ezek, amikből igazán állnia kéne magának az életnek -mert minek rágörcsölni mindenre, nem...? (#04.17.)
a mély és szövevényes high concept sorozatok alkotói nyugodtan tanácsot kérhetnének a dunham/konner/apatov csapattól, ha szeretnének a tudatos építkezésről egy kicsit többet tudni... mondhatjuk ezt a sorozat egészére is, ahogy a karakter-építésben mindig rá tudtak pakolni az előző körre, de nézhetjük csak ezt az utolsó évadot is, amit nagyon erősen indítottak, jó poénokkal, őrülten szórakoztatóan, aztán bumm, elkezdték komolyan venni a lezárást. most látva a finálé inkovencionális megoldását, már érthető, hogy miért volt érezhető egy nagy búcsúzkodásnak az utolsó pár rész -mindenkitől elköszöntünk, mindenkit otthagytunk egy kvázi-boldog állapotban (kivéve marnie-t, de ő valahogy mindig furán állt a boldogság fogalmához), és aztán visszamentünk a kályhához, hogy azzal fejezzük be, amivel kezdtük hat évvel ezelőtt: hannah felnőtté válásával... az idei évemre jellemző, hogy sok sorozatommal nem tudtam úgy rezonálni, mint korábban, viszont a csajok az elmúlt tíz hétben egyszer sem okoztak csalódást, és alig vártam a hétfőket, hogy még egy kicsit velük lehessek. (és gondoljatok bele abba, hogy mindezt egy olyan személy írta, aki nehezen viseli, ha egy sorozatba terhes-szálat írnak...)
jé, ha nem lapozok vissza a blogban a kezdetekhez nosztalgiázni, akkor eszembe se’ jut, hogy az első két rész után tartottam egy másfél éves szünetet, mert lusta voltam angol felirattal nézni -és ez azért fura, mert az van az emlékezetemben, hogy velem vannak a csajok már hat éve töretlenül. mert olyan természetesnek tűnik, hogy ott éltem velük a pezsgő new york-i mindennapjaikban -és tudjátok jól, hogy most azért használtam a ’természetesen’ szót, hogy tovább tudjak kötni a vesszőparipámra, a sorozat természetességére... de tehetek én arról, hogy ez volt az a dolog, amivel lena dunham megfogott az elején, ami miatt azt is könnyen viseltem, mikor hősnőink nem voltak szerethetőek...? persze egy picit így is egy idealizált képet kaptunk, de az alkotói folyamatban végig érezhető volt, hogy próbálják minél élesebbre csiszolni a tükröt, hogy minden esendőségükkel együtt kapjuk meg ezeket a karaktereket. mert olyan nincs, hogy a fiatal felnőtt korba valaki ne csináljon hülyeségeket, hogy ne legyen néhanap hülye picsa, hogy ne mondjon-és-tegyen olyan dolgokat, amikre öreg fejjel majd szégyenkezve gondol. de azért is kellettek ezek a hibák, hogy fejlődhessenek, érhessenek a karakterek, és nagyon szép íveket írtak le velük, folyton változtatva az élethelyzeteiket és az egymáshoz való viszonyaikat (plusz adalékként szolgált az a döntés, hogy nem divatmagazinokból kivágott arcok adják a külsőt, hanem a castingnál is a hihetőséget preferálták (valószínűleg tudva előre azt, hogy beszédtéma lesz majd, ha ezeket a tökéletlenségeket megmutatják a maguk pucér valóságában))... tudom azt, hogy egy felszínes szemlélődő csak egy rakás idegesítő ronda libát lát a sorozatban, akik feleslegesen hisztiznek a fehér nők problémáin, de én nagyon tudok örülni annak, hogy átláttam ezen a csalóka felszínen, és ennyire együtt tudtam rezonálni egy ilyen kis csajos indie gyöngyszemmel.
