„j’ai une ame solitaire.”
(◄◄) oh, az a nyitókép a kávézó/fánkozó srácokkal -valamiért mindig egyszerre művészinek és fun-nak érzi az ember ezeket a sok szereplőt szerepeltető kis-totálokat. de lehet hogy azért is szúrt szemet, mert utána az epizódban inkább a közelik kaptak fontos szerepet a kulcsjelenetekben -és ejha, azokból jutott ma bőven, nem panaszkodhatunk... esetleg csak arra, hogy a frost/lynch csapat annyira pörgetni akarta a sok fontos eseményt, hogy nehéz volt őket érzelmileg követni -mert például épphogy meglágyították a szívünk a dupla r két dolgozójával, máris mosolyognunk kellett nadine-on. vagy amikor audrey szembesítette az apját a titkai lerántásával, azt is még erősebbnek éreztem volna, ha hagyják ’szellőzni’ a jelenetet, és nem kellett volna továbbszaladnunk a következőre... viszont. tudom, hogy erős volt a nyomás az írószobára, hogy fedjék fel végre laura gyilkosának kilétét, de szerencsére ezt olyan stílusosan tették, kényszer ide-vagy-oda, hogy a mai napig nagyon működik. mind az a szintje, hogy rájössz arra, hogy a gyilkosa, a megerőszakolója és az apja ugyanaz a személy, mind abban, ahogy bob a jelenben csúnyán elbánik maddy-vel is. bár szeretjük a show-t a maga kajlaságaival együtt is, az ilyen erős pillanatokért emelkedett a sorozatok panteonjának legmagasabb szintjére. (#04.15.)