„i’m nora cursed, ask me about my poor, departed children.”
...és én még azt hittem, hogy komolyan veszik a ’komolytalan’ címet... mert az elején úgy tűnt, hogy végre lesz egy rész, ami után nem kell majd a padlóról szedegetnem az összetört szívem darabkáit. idétlen dallal variálták meg a főcímet (sőt, még azzal is játszottak ezek a bohókás írók, hogy a gengszter-nevüket írták ki (the lonely donkey kong and special contagious)), és az első percekben, nora-t követve valami cinikus derű áradt a hangulatból -igen, ezt az ellentmondásos jelzős szerkezetet épp’ most találtam ki, de mivel nora-ra annyira jellemző ez a két tulajdonság, így ráhúztam a hangulatra is... és biztos sokakat kiidegel a hitetlenségével, a sokszor kemény reakcióival, de én nagyon szeretem benne ezeket a tulajdonságokat. azt is tisztelem, hogy törekszik az őszinteségre (igaz ez néha olyan kínos megnyilvánulásokba torkollik, mint mikor az érzelmes kevin-t kineveti). de sajnos tudjuk jól, hogy ez a keménység csak a törékeny felszín, azért odalenn a lelke környékén már nem az a trú gangszta, akinek láttatja magát... de hogyan is lehetne az, amikor egy olyan sokkoló esemény történt vele, amit nem lehet kiheverni hét év alatt sem, mert egy anya sohasem fogja elfelejteni a gyermekeit (legyenek azok sajátok vagy neveltek). és nem is kell, hogy elfelejtse, csak a feldolgozás folyamata nem mindegy... (izé, mi volt ez ’a gépek utálják nora-t’ vonal...?) (#04.24.)
