„their god was a war god.”
...azon gondolkozom, hogy vajon honnan szereztem tudomást annak idején neil gaiman-ről, és az ő magnum opus-áról, az amerikai istenek-ről, aminek hatására levettem annak idején a könyvtárban a polcról a jól megtermett kötetet, de képtelen vagyok visszaemlékezni -az viszont biztos, hogy derekasan megküzdöttem az olvasással, mert nem adta könnyen magát, de mire végre keresztülharcoltam magam az utolsó lapig, már azt éreztem, megérte minden egyes perc, és új kedvencet találtam... gaiman azóta is nagy szerelem maradt, a könyv pedig felkerült az ’újra kéne olvasni’ listára (főleg hogy itt a polcon a tíz éves jubileumi bővített kiadás) -és a terv az is volt, hogy mire megérkezik a tévés adaptáció, újra elmerülök az istenek nagy csatájában, de persze kifutottam az időből... de valahol szerencsésnek is érzem ezt, mert bár vannak emlékképek a fejemben, nem túl élénken emlékszem a cselekmény minden mozzanatára -azt kifejezetten előnyösnek érzem, hogy tudom, hogy mi is zajlik a sztori hátterében, mert brian fuller-ék nem adnak túl sok kapaszkodót a szűz nézőknek... és biztos vagyok benne, hogy erős lehet a riasztó-faktora ennek a meg-nem-értésnek, ugyanakkor aki szeret elveszni a nagy ismeretlenben, az áhítattal nézhetett minden percet... mert nem csak az alap-szituációt vázolták fel itt az első órában, hanem már néhány isten is tiszteletét tette, hogy lenyűgözzenek és elborzasszanak. a hangulatot és a vizuális koncepciót is ugyanez a kettősség jellemezte, mert vannak pillanatok, amikor szándékosan túlzásba esnek (lásd egyből a vikinges kezdést a nyílzáporral és a patakvérrel), máskor viszont gyönyörűen stilizálják a komolyabb mondanivalót (ilyenkor érezni, hogy a kreatív team nagyrésze a hannibal-ból érkezett)... a gondosan válogatott színész-csapatból természetesen ian mcshane csillog ki a leginkább -de ezt a szerep pont olyan, mintha gaiman rá írta volna annakidején... so. erős alapok, amikből reméljük, hogy legalább akkora élmény kerekedik majd, mint amit olvasás közben éreztünk. (#05.01.)
