„it’s just a stupid, silly story. and i believed it because i’ve gotta be crazy, haven’t i?”
sajnos hiányosak a természettudományos ismereteim, így nem tudom, hogy milyen összetevő miatt ilyen vörös a talaj ausztráliában, de mindig meg tudok örülni neki, amikor mozgóképen látom ezt a színt, mert annyira összetéveszthetetlenül ausztrál -mint a kenguru, a bumeráng és az aboriginálok által fújt didgeridoo... a szélfútta tájhoz egy mélyen barázdált arc illett, úgyhogy idősebb kevin-t követtük ma végig a szenvedése stációin, amit más persze szerencsétlenségek sorozatának nevezne, de csak azok, akiket még nem érintett meg isten ujja... a sivatagban bolyongás közben több megvilágosodás is ért minket nézőket, olyan darabok is a helyükre kerültek, amiket évek óta nem tudtunk beilleszteni a nagy egészbe (csak egy példa: hotelben tévét néző garvey sr.). a megpróbáltatások között szépen kirajzolódott az öregember végső célja is: noé módjára szeretne túlélést biztosítani az emberiségnek egy világot elborító árvíz idején... scott glenn már hosszú évtizedek óta hollywood egyik megbízható munkásembere, és most is tündökölt az egész epizódban, főleg azért tisztelem, amit a nagymonológban előadott, mert ott a teljes érzelmi palettán kellett játszania. de nem kell szégyenkeznie lindsay duncan-nek sem, mert a végén ő facsarta ki a szívünket -avagy lindelof-ék találtak még egy kegyetlen sztorit az eltűnéssel kapcsolatban, amivel még nem tettek minket tönkre lelkileg... (#05.01.)