„two infant twins are born. one of them will grow up to cure cancer, but only if the other one dies now. you don’t have to kill the baby yourself, but you do have to nod to make it happen. do you nod?”
keményen állom én az ütéseket -elviselem, ha megrázó történeteket hallok, jól tudom kezelni, ha szórakoznak az agyammal, de azt nem hagyom, hogy a kedvenc tévés párosomat tönkretegyék... persze eddig is érezhetőek voltak a repedések nora és kevin kapcsolatán, de valahogy mindig jól lefedték ragtapaszokkal ezeket a mikro-sérüléseket, mert (nagyrészben) őszinték voltak egymással, és jól működött az intim életük. de csak gyűltek-és-gyűltek a sebek, amik most kegyetlen módon szakadtak fel ott az ausztrál hotelszobában. és kurvára fájt nekünk is, ahogy elvérzett a szívünk... (és ugye nem kell mondanom, hogy milyen minőségben volt ez átültetve a képernyőre, carrie és justin a lelkük legsötétebb bugyrait rakták ki elénk, miközben a háttérben baljóslatúan lángolt a legújabb testamentum és a plafonról ömlő tűzvédelmi vízcseppek közé könnycseppek keveredtek)... a nagy veszekedés előtt is jól sodort az epizód érzelmi színusz-görbéje, bár talán túlságosan építettek a kételyeinkre nora szálán; kevin-nél meg az volt a legnagyobb bajom, hogy nem mutatták meg egyből a fényképet, így ki lehetett találni, hogy mi is történik vele épp’ -ennek ellenére (köszönhetően a zenei főtémának is) mégis hatott a nagy ráeszmélése... (hétről/hétre ámulok, hogy mennyire zseniálisan használják a zenéket a sorozatban, hogy minden egyes dallamnak jelentősége van, és hogy képesek folyton meglepni a dal-választásaikkal: ma például a pozitív zenei anyag erős kontrasztban állt a sötét lehúzós hangulattal.) (#05.08.)