„you don’t have to be willing to die to really live.”
azt mindenképp az írószoba javára kell írni, hogy megpróbálják a rossz szituációkból kihozni a legjobbat... mert bár az ember értetlenkedik az öngyilkos osztag elszántsága felett, de mivel monty-n keresztül mutatják be a szomorú szituációt, így átélhetővé válik (és végre el merték engedni jasper kezét -szegény jó sok szaron és nézőriasztó lelki változáson húzták keresztül az évek során, megérdemelte már a búcsút)... raven-nél azt sajnáltam a legjobban, hogy a feliratoknál odatévedt a szemem alessandro juliani nevére, így könnyen ki tudtam találni, hogy ki lesz az angyal raven vállán becca ördögével szemben, de jó érzés volt visszaemlékezni a kapcsolatukra -és úgy tűnik, hogy elkezdtek visszatáncolni az általam már biztosnak elkönyvelt karakter-búcsúktól... na de még lesz sírás, mert ahogy azt vártam, az év végére újra száz főre akarják csökkenteni az égiek létszámát, de ehhez előtte még kellett ez a ’túl-kell-lenni-rajta’ epizód... végülis a kivitelezéssel itt sem volt sok bajom, mert bellamy-nak kellett lennie a hősnek, jaha-nak a makacs ragaszkodónak, abby-nek meg az idővel belátónak. és tulajdonképpen az sem volt baj, hogy clarke-tól hallottuk az érveket, hogy ő miért hozta/támogatta a maga rossz döntését -egy kicsit sajnálom is már őt, hogy mindig ilyen nehéz életről/halálról döntő szituációkba keverik az írók... (#05.11.)