„love is consent. we must be loved.”
hmm, az elmúlt években annyira ragaszkodott steven moffat az epizodikus szerkezethez, hogy most az utolsó körében átbillent a túloldalra, és egy nagy összefüggő egészként kezeli az évadot? és láss csodát, így is működik a show... szóval nem szabadult még meg az emberiség a rothadó külsőt öltött idegenektől, akikről múlt héten kiderült, hogy kínos precizitással szeretik megtervezi a bolygó-igázásukat -most ehhez még az is hozzáadódott, hogy őszintén kell kérni is tőlük, hogy uralkodjanak rajtunk -nyakatekert egy népség, de is ezért illenek bele tökéletesen a who-bestiáriumba... tetszett, hogy csavartak egyet az emberiség szokásos hozzáállásán, mert az apokalipszist ezúttal nem az összeférhetetlenségünk hozza el (a doktor még arra is képes, hogy fél kézzel levezényelje a világbékét), hanem az emberi hülyeség és a véletlenek szerencsétlen keveréke... és a vágás is párhuzamosan ment a gyilkos labor és a nagyon pöpecül kinéző piramis között (btw, mi ez a piramis-formához ragaszkodás az űrlényeknél? vagy ezek a csúnyaságok is onnan jöttek, ahonnan a csillagkapu istenei...?). jó volt a tempó végig, de a végére sikerült igazán felfokozni az izgalmakat és az érzelmi skálát, hogy a doktor pont a megfelelő pillanatban kapja vissza a látását -hogy láthassa a kudarcát... (#05.28.)