„he was alone, and all was well.”
...és akkor benyúlt a mellkasunkba, és kitépte a szívünket. már megint... élénken él bennem az az interjúrészlet, amikor damon lindelof arról beszélt a lost utolsó évada és fináléja kapcsán, hogy emlékeztetni kellett magukat az írószobában arra, hogy a karakterek mindennél fontosabbak. és úgy tűnik, hogy jól megtanulta az akkori leckét, mert most is mindent a karakterek érzelmi mikroszintjére vezetnek le a szerzőtársaival. de hát hogyan is lehetne megmenteni a világot, ha a hőst sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy elcseszte az élete szerelmével a kapcsolatát...? ha emlékeztetek a tavalyi őrült túlvilági epizódra, ott kevin a ruha kiválasztásával dönthetett a sorsa felől, így lett belőle bérgyilkos (garvey helyett harvey, értjük ám, kacsint-kacsint), most viszont egy másik szerepet is ráerőltettek odaát -a világ ura lehetett egy rövid ideig... és oh, mennyire zseniálisan volt felépítve a sok kis utalásból ez az utazás, ahogy a guilty remnant mentalitása vette át az uralmat a világ felett, ahogy múlt időbe került a házasság, ahogy cipő nélkül álltak ott az elveszett ausztrál kisgyerekek. de. miközben kavarogtunk a kettős szerep okozta zavartól, miközben röhögtünk az ordenáré lindelof humoron (elnöki lőcs, mi?), addig megint kiderült, hogy egyetlen szerv számít igazán az emberi testben: a szív... (oh, mennyire fura volt az első évados főcím-zenét hallani a második évados képek alatt. nem mintha az megszokott lenne, ha egy sorozatban verdi-vel festi alá a képeket...) (#05.29.)