„women actually wore these things in the ’80s?”
oh, az a miami vice-os kezdés, megvolt minden kellék, a prüntyögő szinti-zene, a fehér zakó alatti színes póló, és persze a töménytelen mennyiségű kokain... az egyik legnehezebb aspektusa az lehet időutazásnak, amin most elmélkedtek a srácok -azaz a be nem avatkozás fontossága, amelyet még akkor is illene betartani, ha személyes indokok húzódnak a háttérben. és egyre több ilyen indok gyülekezik szépen sorban a show-ban, mert a rosszfiúink hajlamosak fájdalmas mementókat hagyni maguk mögött. de hiába a nagy találkozások (akár a fehér ház szőnyegén), nem lehet bevégezni az átkozottakat -és nem csak azért, mert még az évad derekán sem járunk... viszont minden tiszteletünk mehet sarah-nak, aki a lehiggadás után megtalálta azt a pontját damien darkh-nak, ami biztos, hogy nagyon fáj, ha beledöfi a szavait, azaz elmeséli neki az elbukása történetét... az imádva utált válltöméses nyolcvanas évek hangulata sajnos kicsit háttérbe szorult a végére -és azt sem értem, hogy ha a múltkor el lehetett játszatni egy színésszel ulysses grant-et, akkor reagan és gorbacsov miért maradtak ki a buliból...? (azért meg kell hagyni, szépen épülnek a karakter-kapcsolatok, barátságok és potenciális szerelmek.) (#06.03.)
