„she’s the bravest girl on earth.”
pedig az első öt perc után azt hittem, hogy megint kicsi galacsinná fogják összefacsarni a szívemet, amikor matt arról monologizált, hogy mennyire fél a haláltól és az élettől... de valahogy derü is volt a nora-val közös búcsújelenetükben, pedig a nő is egy olyan lépésre készült, amiből valószínűleg nincs visszaút. és aztán el is indul, lecsupaszítva önmagát, egész a fura szerkezetig lépkedett, ahol velünk együtt vett egy nagy levegőt, és... ennyi év után bízhatnék jobban damon lindelof nagy szívében, ismerhetném már, hogy ezen a nagy szívén viseli a karakterei sorsát, hogy megszállottja az igaz szerelemnek... de hagytam, hogy kicsit játsszon velem, és abban a tudatban néztem a korábban már felvillantott öreg nora mindennapjait, hogy valami fantasztikus fordulatot képzeltem mögéjük, egy alternatív univerzumot, egy megváltoztatott világot, ahol minden kicsit máshogy történt, mint ahogy láthattuk. így aztán nagy örömmel fogadtam be az utolsó képsorokat, ahol kiderült, hogy minden igaz volt -és talán abból is minden igaz, amit nora mesélt a kalandjairól... először furcsa készítői döntésnek tűnt, hogy csak szóban hallottunk arról a világról, ahol a két százaléknyi ember éli az életét, de aztán beláttam, hogy jól van ez így, mert több kétely maradhatott bennünk (hogy esetleg nem mond igazat), plusz az egész jelenet erejét rábízhatták carrie coon-ra, aki persze meghálálta ezt a gesztust (azért szorongattak még egyet a szívünkön ezzel a történettel, hisz’ csak bele kell gondolni abba, hogy ott az emberiség 98%-a vált köddé, és máris szédülni kezdesz). de egyébként is, ez carrie epizódja volt, de azért justin theroux is szépen kiegészítette a játékával a karakterdrámát. ó, és innen már könnyen kötök át a rész eszenciájára: mert lindelof-ék legnagyobb bátorsága az volt, hogy nem akartak egy általános kitekintés adni a világra a végén, nem szálazták szét, hogy melyik karakterrel mi történt, nem akartak egy konkrét magyarázattal egyértelműsíteni mindent, hanem lecsupaszították a szerkezetet két karakterre és az ő soha el nem múló kapcsolatukra. és ez így volt jó. mert így mikroszinten kielégítő lett a zárás -főleg az olyan megrögzött romantikusoknak, mint amilyen én is vagyok, akik szentül hiszik, hogy létezik olyan, hogy két ember egymásnak van teremtve, csak le kell küzdeniük minden félelmetes akadályt, hogy tényleg együtt lehessenek... (#06.05.)
szerintem tényleg kevés példa lehet a sorozattörténelemben, amikor egy show-nál három évad ennyire markánsan különbözik egymástól, mégis egy általános hangulat egyben tartja őket. mert idén megint más lett a kép, kicsit vörösebb az ausztrál tájtól, kicsit töredezettebb az epizódonkénti fókuszváltásoktól, egy picit pozitívabb, egy picit baljóslatúbb, de ugyanúgy hétről/hétről meggyötörte a szívünket... az a baj, hogy az elmúlt nyolc hétben már kiírtam magamból mindent, így csak az általánosságok maradtak, úgyhogy inkább maradjunk egy olyan ténynél, ami nálam mindig erős fokmérője egy sorozatnak: idén a leftovers volt az első és egyetlen olyan sorozat eddig, aminél egyszer sem néztem az órámra, minden alkalommal magába szippantott a világa, és nem eresztett -még a finálénál is az utolsó galambos képnél ocsúdtam fel, hogy oh, tényleg eljött a vég... hálás vagyok az hbo-nak, hogy a szolid nézettség ellenére megadták a lehetősséget erre az utolsó nyolc epizódra, hogy tom perrotta és damon lindelof úgy fejezhessék be a történetet, ahogy elképzelték, hogy kikerekíthessék ezt a sokszor megterhelő ám mégis csodás sztorijukat a szerelemről, életről, halálról, hitről. rólunk.
két sorozat elkészítése után lehet egy alkotónál jellegzetes kézjegyekről beszélni, még ha a két show markánsan különbözik is egymástól? mert szerintem elég árulkodó, hogy damon lindelof mind a két mesterművénél egy izgalmas rejtélyes és misztikus felállásból indult ki, hogy aztán ezeket a kérdéseket a felszínen lebegtetve aláásson a karakterei mélyére, mert igazából mindig is a lelki folyamatok érdekelték a legjobban. a nagy különbség a lost-tal szemben, hogy itt a regény-alapot szolgáltató tom perrotta-val együtt az elejétől kezdve tiszta vizet öntöttek a pohárba: ’minket nem érdekelnek a miértek, a lelki folyamatokkal kívánunk csak foglalkozni’. így talán kevesebb lesz a kaszákkal és fáklyákkal rohamozó dühös néző, akik úgy érzik, hogy nem azt kapták, amit vártak. bár azt gondolom, hogy aki kitartott a végéig, az nem is kereste ezeket a válaszokat, csak újra-és-újra meg akart mártózni ebben a sötét, cinikus de mégis felemelő lélek-vájkálásban. de lehet hogy csak magamból indulok ki... mert nekem mind a huszonnyolc rész megterhelő volt, mert időről/időre megtört, komoly érzelmi hullámokat keltett bennem, ugyanakkor ezek olyan erős élményt hagytak maguk után, hogy alig vártam, hogy legközelebb is átélhessem őket. főleg az első évad volt ilyen, mert a guilty remnant segítségével sikerült belőlem elemi gyűlöletet kicsikarni, úgyhogy kicsit szokatlan is volt a második évad új felállása, egy picit hiányoltam is onnan ezt a fajta szíven-ütést, amit az első körben rendre megkaptam -de aztán gyorsan pótolták ezt egy másfajta szíven-ütéssel... ilyenkor örül az ember, hogy abban a korban élhet, amikor progresszív alkotók szabad kezet kapnak egy csatornától, és a végeredmény ilyen lenyűgöző lesz mind az írásban, mind a rendezésben, mind a színészi munkát tekintve (max richer meg a legjobb példaként szolgál arra a tétel-mondatomra, hogy a filmzene a modern kor komolyzenéje)... ha van valami, amit megtanulhattunk a sorozatból, akkor az az, hogy nem szabad gyászolni, tovább kell lépni, de most még nehéz elbúcsúzni minden idők egyik legjobb tévés alkotásától. talán az segítene, ha bejelentenék az alkotók, hogy mi lesz a következő munkájuk, hogy vak hittel követhessem őket tovább az útjukon...
