„i am the fbi.”
...szerintem nincs kritika/vélemény-író a világon, aki ne a fenti idézetet írná a mai részhez... mert kiböjtöltük az elmúlt huszonöt évet, eljött ez a pillanat, amikor levedlettünk minden gonosz-és/vagy-alternatív alteregót, és visszakaptuk a kávéivás és piteevés örökös bajnokát, mindenki kedvenc fbi ügynökét, dale cooper-t. és csodásan játszotta ki lynch az aduászát, mert egyből a teljes arzenálban kaptuk meg a hősünk, semmi értetlenkedés a jones-család kapcsán, csak egy gyors update a félkarúval, aztán irány nyílegyenest ahhoz a bizonyos seriff-hivatalhoz -és eközben ott zeng a fülünkben a hagyományos zenei főtéma... a zenével még egy helyen erősítettek rá a nosztalgiánkra, amikor is audrey táncra perdült a kedvenc dallamára, bár a rejtélyével gyorsan ketté is törték a hangulatot -viszont lynch őrületének bizonyítékaként a főcím alatt visszafele pörgött a dallam (ha már eddie vedder az epizód egy korábbi részében kapott helyet egy csodás dallal)... azért bad coop-ról sem felejtkeztünk el, mert a kissé felkavaró nyitány az övé volt, ahol két horne is kulcs-szerepet kapott (vajon a coop szájából elhangzott ’my son’-t mennyire kell szó szerint venni?)... és akadt még egy szokásosan morbid kitérőnk is, amiben a kertvárosi feszültséget és erőszak-hullámot elemeztük -tarantino stílusban... (laura dern-nél sosem tudom eldönteni, hogy mennyire tetszenek ezek a színészi magánszámai, de ma elég hatásos volt a monológja és a kilépője egyaránt.) (#08.29.)
