„a man that doesna shit himself with a knife held to his throat has either no bowels, or no brains.”
átmeneti epizódként funkcionált ez a rész, de másként nehézkes és túlhúzott lett volna megoldani azt, hogy végigrágjuk magunkat a hosszú éveken, és tulajdonképpen működött a rész ebben a szemelvényes formában is. ez elsősorban claire szálára volt igaz, hisz’ ott kellett inkább siettetni az időt. szerencsére azért ron moore-ék megtalálták a tovatűnő évekből a legdrámaibb perceket, a randall-család menthetetlen erodálódásának mementóit. mert frank természetesen nem bírta az önmegtartóztatást, és talált magának valakit, aki igazán szereti (nem csak a szeretet emlékét őrzi magában). és claire meglepő féltékenységgel reagált a szeretőre, mert valahogy ez a természetes reakciója az embernek egy ilyen helyzetben, még ha tudati szinten felfogja is, hogy nem így kéne éreznie... az utolsó jelenet hirtelen lecsapó drámáját még emésztenem kell, mert nem tudom, hogy miképp kéne hozzáállnom a veszteséghez, és szerintem még claire sem tisztázta ezt magában... eközben jamie-nél azt kellett elérni, hogy kijusson a börtön falai közül, és ezt szerencsére nem egy hagyományos szökéssel intézték csak el, hanem kaptunk egy vöröskabátost, aki nem csak azért van a képernyőn, hogy megvetést érezzünk, hanem egy összetett érzelmekkel felvértezett személyiségként, egy szinte új barátként jamie életében. azért ezen a szálon sem kellett nélkülöznünk a drámát, főleg amikor jamie elért a közeledésének határaihoz... (#09.24.)