„maybe i fucked up an already fucked-up world, but i’m fixing it now, hitting ’undo’.”
a sorozat kifacsart baljós világában furcsa volt érezni némi optimizmust, vagy mi-a-fene volt az, amit az első tíz perc repetitívsége sugárzott a lelkesen világot védő elliot-tal, az emoji-fejű emberekkel, meg a nyolcvanas évekből importált inxs-szel (btw, nem ez volt az egyetlen alkalom az epizódban, amikor a korszak zenei anyagához nyúltak a music supervisor-ök, ezt is valami jelnek kéne vennünk?)... persze illékony ez a viszonylagos nyugalmi állapot, mert a mindennapok rutinja mellett a magány szétszakítja belülről elliot-ot, és persze minden erőfeszítése ellenére mr.robot ki-kitör belőle -legtöbbször elég nyugtalanító formában (és persze baromi ügyesen játszanak össze ezekhez a jelenetekhez remi malek és christian slater). a pszichológus-néninek is sikerült előcsalogatni a gonosz ént, ám az még érdekesebb volt, hogy elliot leásott magában a gyerekkoráig, és ezt képes volt megosztani a terápiáján is... történt egy szomorú haláleset is az epizódban, ami sajnos csak egy pillanatra tudott sokkolni, egyéb reakciókat nem váltott ki belőlem, mert sosem kötődtem igazán a karakterhez (a boncolásos skalpolást viszont köszönjük szépen, de nem kell mindent ilyen plasztikusan mutatni)... (#10.19.)
