„-boyfre te bibbit.
-yes, that’s me now.”
...már csak azért is dicséretet érdemelne mindenki, aki részt vesz ebben az évadban, hogy ennyire komolyan tudják venni ezt a túltolt mesevilágot -hogy mondjuk a színészek képesek használható felvételeket produkálni, miközben rózsaszín hajjal egy hatalmas kalapáccsal rohangálnak a kanadai erdőben... mert ez egy olyan rész volt, amit végig wendimoor-on töltöttük, mindenki masírozott fel-s-alá a fák között -és így persze rendre egymásba futottak, és ilyenkor hol szórakoztató, hol komolyabb interakciókba bonyolódtak. ennek megkoronázása volt a hidas jelenet, ahol a zenével is rájátszottak a pillanatnyi pátoszra, majd keményen belecsaptak az arcunkba az alkotók, hogy mindenképp fejet hajtsunk a kiszámíthatatlanságuk előtt... végre eljött a pillanat, amikor dirk elérte a mélypontot, és minden önmarcangolását és önkép-drámáját félrerakva újra be tudott lelkesedni az összefüggések nélküli összefüggő ügyért, amit nem mellesleg meg is oldott a rész végére... (és tök jó, hogy hagyják a nézőt is a holisztikus detektívvel együtt gondolkozni -nekem is vadul járt az agyam, ’hogyha ez egy gyermeki álom, ahogy korábban is lehetett feltételezni, akkor ki az aki képes ilyen sokáig álmod... áááhh! tudom már!’) (#11.26.)