„szenvedek, és? mondjon valakit, aki nem szenved...”
nagyon érdekes megfigyelni azt magamon, hogy az idei négy páciens mind-mind olyan típus, akiket a való életben nagyon nehezen viselek el, itt viszont együtt rezonálok velük, (szép lassan) megértem őket, és megrezdülök, amikor hevesebbé válik a terápiájuk folyamata. és a héten minden nap eljött egy ilyen forráspont, talán azért is, mert a szeretet és a szerelem kérdéskörét piszkáltuk meg fájdalmasan. és azt is érdekes látni, hogy ki mire reagál oly’ hevesen -néha félelmetesen hevesen... mert zsolt agresszivitása riasztó számomra, ugyanakkor az elborzasztó családi múltból, az intézeti/börtön-béli évekből és az így kialakult bizalmatlanságból le lehet vezetni szép logikusan ezeket az érzelmi kilökéseket; krisztinánál szomorú látni az elnyomott nők összes tünetét, aki mindenbe beletörődik és semmibe veszi magát; sándor azért kemény dió számomra, mert bár érdekesen mondja el a gondolatait és egy bizonyos szintig érthetőek is az ellenérzései a modern világgal szemben, ugyanakkor nehezen tudok azonosulni az ilyen fokú konzervativizmussal; a nárcisztikus emberekkel meg mindig nehéz mit kezdeni, ahhoz meg végtelen türelem kell, hogy az egót letörjük -és edit eddig kemény diónak bizonyul, adél doktornő viszont jó úton jár, hogy a kedvenc egoistánkat, andrást doktort betörje... (oh, bár csak egyetlen aprócska jelenete volt, mégis hatalmasat dobbant a szívem, mikor megláttam sztarenki dórit, aki az első évad óta titkos szerelmem!) (##01.09.)
