„szerintem ez pont az az ajtó, amit nem kéne rángatni -nincs mögötte semmi, csak egy kupac szar, ami elnyeli az embert, amikor végre kinyitja.”
azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem szurkolni a karakterekét itt a végjátszmában, és ez azt jelenti, hogy sikerült jól bevonni az idei szálakba. azt akartam, hogy zsoltról kiderüljön, hogy ártatlan, vágytam krisztina boldog továbblépésére, kívántam sándor és edit megnyugvását -és persze teljes szívemből akartam, akarom, hogy andrás kilábaljon a magányból. úgy tűnik, hogy az a vágyam nem teljesülhet, hogy az új terapeutájával ellovagolnak a naplementében (annyira szerettem volna ezt a kapcsolatot, hogy elhessegettem magamtól azt a vágóképet, amin adél hasát mutatták, pedig egyébként tök alapvető dramaturgiai kiemelés az, amikor egy nőnek a hasára fókuszál a kép)... az utolsó-előtti héttől kicsit azt várja az ember, hogy megtörténjenek az áttörések, hogy jövő héten már csak levezessünk, és ez részben teljesült is. zsoltnák addig csürte dargay a szót, amíg felszínre nem bukkant az igazság; krisztina tényleg továbblépni látszik, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy nem ugrana bele azonnal egy újabb rossz kapcsolatba (vagy menne vissza a régibe), csak hogy visszatérhessen a rutinjaihoz; sándor szerdája elég félelmetesre sikerült azzal, ahogy az öreg az agresszióról beszélt teljesen természetes formában (ráadásul az évad során másodszor jön elő az öngyilkosság a nagy szerelemnél, mintának érzem ezt is); edit megújult az új szereptől, külsőleg viszont érdekes ellentmondást érzek abban, hogy most először csapzott hajjal érkezett (mint akit nem érdekel a külseje, hogy mit szólnának az emberek, ha a nagy művésznőt így látnák), ugyanakkor a végén gyorsan helyre kellett tennie az elsírt sminket... úgy érzem, hogy ügyesen fogják meg azt a tényt, hogy minden ember lelkében van egy zárvány, amit muszáj kinyitni, különben éveken/évtizedeken át fogja emészteni. felemészteni... (##01.18.)
