„this is life. and this is death, brother.”
ennyi viharos évtized után a vértől vöröslő és arany hajszálaktól csillogó kardok látványa már önmagában nem kielégítő (még ha a vadállatias énünk üdvözli is a földön heverő karokat és a messzire szálló fejeket) -úgyhogy a készítői boszorkány-konyhában ki kellett főzni valami mást, elemelni kicsit a harc mezejéről a nézőt. először úgy tűnt, hogy az üdvözítő út ehhez az lesz, hogy rendszeresen fókuszt váltunk, mindig megtörve a csatát az azt megelőző felkészüléssel, romantikus csókokkal, ölelésekkel, testvéri viszályokkal. a következő rétegben már fura elemeléseket kaptunk, amik ugyan kilógnának egy történelmi sorozat szövetéből, de itt a vikingeknél nem ez volt az első eset, hogy látomásokkal gazdagodott a hangulat (igaz, talán csontváz-harcosok eddig nem súlyosbították a látványt)... mindezek a drámaiságot hivatottak mélyíteni, mert egy ilyen erőteljes érzelmek mentén felálló seregeknél el is várható, hogy bizonyos párosok egymásra találjanak a káoszban, ahogy azt is, hogy legyenek, akik valhalla dicső mezejére távoznak a végefőcím előtt (olyanok is, akik régebb óta járják velünk a kalandos utat midgar-on, de akár olyanok is, akiknek csak halványan sodort szálak jutottak a sorozatban). először nem örültem neki, hogy újabb törésként izlandra is kitekintettünk, de aztán a gondolatiságban szépen összefonódott a két történet: mert a vikingeknek meg kell tanulniuk anélkül élni (és fennmaradni), hogy folyton ki akarnák irtani egymást. (##01.25.)
(félévad-nem-értékelő: nem tudni még, hogy mikor tér vissza a sorozat, ilyenkor szoktam pár sort írni, de most igazából sok újdonságot nem tudok mondani, néha döcögve, néha szétszakadozva, néha egy mocsárban lelassulva, de haladunk előre ezen a testvér-gyilkos vidéken -ragnar biztos, hogy bánatosan tombol odaát, ha lenéz a gyermekeire...)
