„everything seems so hopeless now.”
már azon is csodálkoztam, hogy csak úgy mellékesen emlegetik orson krennic-et az epizódban, mert a producereknek ilyenkor van az a rossz szokásuk, hogy leszóljanak fentről, hogy ’hé, van aki még nem látta a rogue one-t, tessék magyarázkodásba kezdeni’ -mert ekkor még nem sejtettem, hogy a disney xd nevű gyerekcsatorna egyik legsötétebb epizódjait indítottam el éppen... bizony, mert filoni-ék meg merték lépni, hogy elbúcsúzzanak az egyik főszereplőjüktől, és a tudatalattinkat ügyesen kondícionálták a drámai eseményre (rituális borotválkozás, mint ahogy a szamurájok is készültek az utolsó csatájukra; szerelem-bevallás, ami drámai pillanatokban sosem jó ómen), és a kalandos mentőakció hirtelen tragikus véget ért, kórusos zene zengett az ég felé, és megszakadt a szívünk... (tegyük hozzá, hogy hera kínzás-jeleneteinél is húztam már fel a szemöldököm, keresve a korhatár-karikát az alsó sarokban). a második részt rászántuk a gyászra, ami persze a csapat tagjaiban különbözőképpen csapódott le, van akit lebénított, mást éppen cselekvésre bírt (hogy kemény pofonokkal vezesse át az energiáját valaki arcába). és pont ezért volt jó ötlet épp’ kanan-től búcsúzni, mert ő kötődött leginkább mindenkihez, így a vesztesége is a legnagyobb csapás a csapatra nézve -mert nincs többé az igaz barát, az erős szövetséges, a hű szerelmes és a lelkiismeretes mentor... (##02.20.)
