„welcome to madness.”
noah hawley-ék nem nagyon árulnak zsákbamacskát -azt kérik tőlünk, hogy képzeljünk el egy útvesztőt, majd amikor előttünk van a labirintus képe, akkor jól belelöknek minket is, hogy elveszhessünk abba az őrületben, ami az ő fejükből került a képernyőre. ez eddig világos...? ó, végre visszatért a pszichedelikus mutáns twinpeaks-pótlék, és pont annyira esik jól elveszni az összes kifacsart nyúl-üregben (amik csak ritkán öltenek érthető sztori formát), mint a réges-rég megtörtént első évadban... de tényleg csak hátra kell dőlnie az embernek, és elégedett mosollyal nyugtáznia az összes furcsaságot, a kosárfejű szamurájt, az éneklő hangon recitáló bajuszos lányokat, az eper-ízű agyi-hullám erősítő folyadékot, és persze a csodás dance-off-ot, amivel egy új szintre (és táncparkettre) lehet emelni az egymásnak-feszülést... azért persze a végére annyi ködmentes pillanat jutott, hogy körvonalazódjon az évad fő csapásiránya, azaz hogy mindenki a shadow king testére fog vadászni, versenyt futva az idővel -jól hangzik, ezért érdemes átvágni magunkat az összes szokatlan mondaton, képi beállításon és hangulati ingadozáson... (syd és david az egyik kedvenc párosom a sorozatok nagy történelmében, úgyhogy utálnám, ha titkokkal és hazugságokkal szétválasztanák őket -most is beleremegett a szívem, amikor (szexuálisan) egymásnak estek az asztrál-síkon.) (van-e pszichedelikusabb, mint belassítva játszani a jefferson airplane-től a white rabbit-ot...?) (##04.04.)