„i can even fly. and i don’t need a hammer or an iron suit to do it.”
a dramaturgok első számú szabálya: ha elcsattan egy régóta várt csók (vagy megtörténik a könnyes szerelem-bevallás, vagy első alkalommal egymáséi lesznek a szerelmesek, satöbbi/satöbbi), utána mindig történnie kell valami drámai fordulatnak az egyik érintettel (és ennek ellenére mégis csőbe lehet húzni a gyenge szívű nézőket a csókkal, főleg ha epikus harc közepén valósul meg, egy virtuálisan létrehozott pajzs árnyékában)... fura, hogy sem az írók sem mi nem tudjuk megunni az ’egyetlen élet vs világ-megmentés’ tétet, de ha ennyi feszültséget lehet generálni az ilyen súlyú döntésekkel, akkor miért is fárasztana ez a fordulat...? mivel tudjuk, hogy talbot sohasem ér oda thanos-hoz, így húzni kellett az időt a mai részben -mondjuk azt, hogy további energiákra van szüksége az őrült küldetéséhez, és így elhisszük, hogy kacskaringós az útja... eközben elbúcsúztunk egy vendégszereplőtől, majd a tábornok labilis elme- és lelki-állapotát vizsgáltuk a családja körében, ahol végleg bizonyosodott, hogy a saját szavaival ellentétben ő nem sorolható a jók csapatába... (a már említett pajzsos/csókos (daisy-vigyorral súlyosbított) jeleneten túl volt ma még cool-ság bőven, például az is hatásos volt, ahogy daisy megtörte az elméje béklyóját. azt meg ugye senki sem gondolta, hogy szereznek egy színészt a spartacus-ból, és aztán nem adnak a kezébe szúró/vágó szerszámot, hogy használja azokat...?) (##05.12.)