„the truth never hurts as much as secrets.”
sorsszerűnek érzem, hogy pont egy olyan epizóddal térhetek vissza az univerzumba a kényszerpihenőmről, aminek a visszatérések állnak a középpontjában (karonfogva a felismerésekkel és elfogadásokkal)... ambivalensnek érzem mon-el visszatérését, mert így kidobtuk az ablakon kara drámáját az évad elejéről, ráadásul azzal az írói attitűddel hozták vissza közénk, ami sohasem állt közel hozzám: titkolózzunk egy sort, amivel frusztrálhatjuk a nézőket (majd a végén még csavarjunk egyet a szíveken azzal, hogy egy (némi felesleges drámázásra esélyt adó) szerelmi sokszög hálójába gabalyodunk)... de az a szerencse, hogy maga a háttérsztori kellően érdekes az időutazással, így nem bánom, hogy találtak helyet a srácnak a sztoriban... egy elég hatásos út után felfedték sam teljes életét is nekünk, ahol talán nem is a nagy (kriptoni) felfedezés volt a legműködőbb elem, hanem a múltban gyökerező dráma és a szép anyuka én-keresésének lépcsőfokai (odette annable is megtett mindent azért, hogy átérezzük a fájdalmait)... úgy érzem, hogy próbálnak sok mindenre gondolni az írószobában (pl. mon-el ólom-érzékenysége, de arra is van magyarázat, hogy sam életében miért nem korábban történtek változások), és ezért tisztelem őket, máskor viszont könnyen szórok átkokat rájuk, amiért a ’közhelyek nagy könyvét’ túlságosan is a kezük ügyében tartják... (##06.02.)