„this is the wrong world.”
érdekes ellentétre figyeltem fel magamban mostanában: míg mondjuk a starwars-ban zavarónak érzem, ha egy droid érzelmi alapon hoz önálló döntéseket (ezért panaszkodtam a solo-ról szóló írásomban is), addig teljesen odavagyok az olyan pinokkió-sztorikért, amikben a humanoid androidok öntudatra ébrednek, és az érzéseik segítségével megpróbálnak minél jobban hasonlítani a megalkotóikra (lehetne itt sorolni a példákat a battlestar galactica-tól kezdve a blade runner-ig)... és mi más lenne a legnagyobb érzelem, ami felnyitja egy mesterséges teremtmény szemét, ha nem a szerelem, ami képes elsöpörni minden más érzést, és örökre megváltoztatni... nem gondoltam, hogy a sokszor hidegnek érzett westworld-től fogok kapni egy ilyen megkapó és szívbemarkoló szerelmi történetet, ráadásul a park egy olyan szegletében, ahová eddig nem nagyon tettük be a lábunkat... mert az indiánok eddig csupán a kötelező kellékei voltak a vadnyugati miliőnek, pedig láthatóan el tudnak cipelni a széles vállukon egy egész epizódot, és ez nem csak az érzelmi töltetnek volt köszönhető, de annak is, ahogy összefűződött az őslakos kultúra mellék-vonala azokkal a főszálas pontokkal, amiket már ismertünk korábbról -egy ijesztgetésre használt figura lett hirtelen kulcsszereplő a szemünk előtt, és még össze is törte a szívünk, miközben lovagolt a csodásan fényképezett tájak előtt. azt hiszem nem kívánhatunk ennél erősebb epizódot egy sorozatba -még akkor sem, ha magával a fő történettel most sem haladtunk előre egy (ló)lépésnyit sem... (végre elértünk arra a pontra, amikor felhangzott az évadban a ’heart shape box’ westworld-ös változata, amit már hetek óta hallgatok rongyosra a youtube-on...) (##06.11.)