„are you a g-string? no! so stay out of my ass.”
kulcs-fontosságúnak érzem, hogy ryan murphy-ék ennyire jól eltalálták az arányokat az ’igazság’ és a túlzások között. pray tell intervention-je például jó példa erre a tételemre, mert amíg valóságosnak hat a veszekedés, a néhány erőteljesen megnyomott mondatvég elemeli kicsit a talajról a jelenetet. vagy mondhatjuk a kórházi szórakoztató eseményt is, ahol a szív megszakad a betegeket látva, de az énekléstől musical-es lesz a hatás (az arcok előtt elúszó kamerától meg egy kis 'glee' vibe-ot is éreztem, bár valószínűleg minden zenés jelenetnél ezt írnám, ha egy ryanmurphy-show-ról van szó)... tetszett ahogy kezelték az elődvárosi feleség szálát, hogy emberi módon tudott beszélni angel-lel, majd határozottan tette meg ezután a következő lépéseit, nem csak sírt egy sarokban (az is érdekes, hogy a megcsalással megkérdőjelezi saját magát is, úgy érzi, hogy most már lehet több is, mint anya és feleség)... jó érezni a show flow-ját, jó ütemben pörgetik az időt, megengedik, hogy megmártózzunk az érzelmekben, hogy egy pillanatra elvesszünk a szomorúságban, aztán visznek tovább határozott lépésekkel... (bár már felvetettem a kamera-mozgást a dal-betéteknél, de mindenképp ki akartam emelni, hogy milyen jól működött ma a rendezés, hogy az arcokra fókuszálva ki tudta emelni az érzelmeket -és mindezt egy első próbálkozó (janet mock) érte el, úgyhogy még nagyobb mozdulattal jár a kalapemelés!) (oh, trace lysette is bekukkantott a show-ba, ami azért nagy öröm, mert a transparent óta nagy szerelmem!) (##08.25.)