„real people need real jobs.”
kedves who-újonc író, pete mctighe, köszönjük a kedves utalásokat a tízesre és a tizenegyesre (lásd az agatha cristie-s mondatot és az ikonikus fez-t) -és nem köszönjük, hogy most már attól is rettegnünk kell, ha a közelünkben valaki ártatlanul kidurrant egy buborék-fóliát... elég jól elvagyok az allegóriákkal, ha következetesen végigviszik őket, és itt most ez volt a helyzet, egyszerre csomagolták scifis környezetbe a sormunkák monotonitását és a melósok aggodalmait a túlzott gépesítés ellen -és örömteli, hogy nem az volt a tanulság, hogy ludditák módjára le kell rombolni az előre-haladás útjait, hanem pont az ember volt a rosszfiú ebben a robotizált társadalomban, aki vissza akarta forgatni az idő kerekét... egy kis gellert is kapott a nyomozással a hangulat, most így utólag belegondolva akár egy kis asimov-ot is oda tudok képzelni ihlető forrásként, akinél mindig morális kérdés volt az, hogy a mesterséges lény nem árthat az embereknek (lásd a robotika törvényeit)... tetszett, hogy bár pár perc jutott a vendégszereplőkre (a gyári munkásokra), mégis felépítették feléjük a kellő érzelmi kötődést. (##11.19.)
