soroló

„i’ve been in here long enough to understand that in prison, hope is the most dangerous thing.”

persze beleszámolhatjuk azt, hogy fáradtan ültem le a rész elé (nehéz megfelelően kipihent időpontot találni, ha folyton átszervezik az életed), de a mai epizód alapvetően szórakoztató aspektusai (is) fárasztott egy idő után... de lehet hogy csak nem illik cecile-hez ez a fajta nagyfokú lelkesedés, amit a frissen szerzett képessége hozott magával nála (btw, a terhesség kihozza a lappangó szuperképességet? ööö, oké)... de az összekicsinyítésből eredő poénok (kilapított digby, kis test, kis húgyhólyag) is csak az első öt percben működtek, aztán inkább már harry pártjára sodródtam, aki mihamarabb rendbe akarta hozni a dolgot (oké, mondjuk ő a saját egója miatt)... valahol várható volt, hogy barry-t a nagy szíve fogja bajba sodorni a börtönben is, de legalább most feldobhatják az ő szálát is azzal, hogy kiderült a nagy titka... (próbálnak meta-poénokat is nyomni az írók (pl. ’miért van mindenkinek képregényes neve a városban?’, több/kevesebb sikerrel.) (örülök, hogy nem felejtkeztek el az írók arról, hogy van már az univerzumukban valaki, aki hajlamos összemenni.) (##06.21.)

„do you know of any other mother who would kill for her daughter?”

először is leszögezném, hogy még mindig nagyon szeretem a sorozatban, ahogy a csajok támogatják egymást -de talán most túlságosan átadták a staféta-botot lena-nak... oké, mr.edge-el az életre/halálra folyó összefeszülése szórakoztató volt egy bizonyos szintig, meg gyorsan bedobták a kedves mamát is (egy kriptonittal bevont páncélban!), mert egy luthor nem volt elég egy ilyen epizódba, de valahogy egyetlen percig sem tudtak felpörgetni, vagy elérni azt, hogy izguljak az esetleges támadások miatt... sam-mel sem haladtunk előre egy tapodtat sem, alex-ből kibújt az orvos (ami állítólag egy kedves főhajtás volt a grey’s anatomy felé az írók részéről), de még a vér-teszt sem mutatta ki az alien-es behatást, úgyhogy még biztos lesz csavar azzal kapcsolatban, hogy miként kapcsolódnak reign és a gonoszok légiója a kripton-hoz... (csak én érzem azt, hogy az írószobából be-beakarnak szólni a trump kormánynak? kara menekültként hivatkozik magára a nyitó-szövegben, és elhangzik az a mondat is, hogy ’sose ragadj meg egy nőt’, ami csak trump híres kiszivárgott szövegére utalhat...) (##06.21.)

„make algae, not war.”

lelkiismerettől függően halad mindenki a célja felé, más-és-más utat tart megengedhetőnek. echo egész életében kém volt, aki könnyedén kijátszik mindenkit maga körül, hogy teljesítse a feladatát -raven viszont a jóra törekszik, így máris konfliktus tud kialakulni közöttük... a bunkerben még nagyobb a tét, itt már azon elmélkedünk, hogy kvázi biológiai fegyvereket be lehet-e vetni a háborúba (és a gyilkos férgek kimerítik az ilyen típusú harcmodor kitételeit), és érdekes, hogy pont azok ágálnak leginkább a bevetésük ellen, akiknek kellett már meghozniuk hasonlóan kemény morális döntéseket (clarke és bellamy), amikor ártatlan életek vesztek oda a folyamatok során... kezd érdekesen alakulni madi sorsa is, akit nem csak a nevelőanyja, clarke próbál életben-tartani, de gaia is, aki továbbra is a tűz őrzője -azon kívül, hogy gyerekeket tanít verekedni... de annyiban várható volt, hogy madi nem fog hallgatni az őt oltalmazni vágyókra, mert tudjuk már róla, hogy octavia a példaképe, és egy tinilánynak kevés fontosabb dolog van a kis lelkében, mint hogy lenyűgözze azt, akire felnéz... (hmm, kaptunk már valaha ilyen részletes mesét az első világégést követő percekről, mint most?) (átmeneti epizód volt ez, annak minden ragadósságával.) (##05.20.)

„i want the truth.”

régi igazság, hogy a döntéseink határozzák meg, hogy kik vagyunk -persze a westworld-ben nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a létezést... mert lehet, hogy amit önálló gondolatoknak gondoltunk, azok csak ford történetének részei -ennek ellenére a host-ok is képesek önálló döntéseket hozni, maeve is így maradt a park területén, és teddy is képes átadni magát a végzetnek azért, mert megfosztották az önálló természetétől... a legsúlyosabb döntések william-re vártak az epizódban, visszaemlékezésként láthattuk a felesége öngyilkosságát, ahol egy nem tudatos vallomása vezetett a túlcsorduló fürdőkádig, a jelenben viszont már egy zavarodott embert látunk, aki a valóságot is megkérdőjelezi, tombol benne a paranoia, és emiatt folyton végzetes döntéseket hoz (bennem is akadt a levegő a sokkoló halálnál, kalapemelés azért, hogy meg mertek húzni egy ilyen mélységű drámát az alkotók) (és az öreg körül jól sűrítik a homályt arról, hogy vajon tényleg az ember-változatát látjuk-e még mindig)... kilenc rész kellett, de elérték, hogy kifejezetten várjam, hogy mire fut ki a finálé, és igazából ehhez elég volt az is ma, hogy apró, de fontos információkat csepegtessenek el a mélabús drámai jelenetek közé... (##06.18.)

„which means we’ve got six inches to spare on both sides, lucy. and you know i can do a lot with six inches!”

az állatvédők táncolhatnak az idegeiken a mai rész után, mert nincs kímélet a vadvilágnak -de meg kell érteniük, hogy a dzsungelben való túléléshez szükséges ez a fajta kíméletlenség... szépen folytattuk az évadnyitó eseményeit -és most azt is érzem, hogy a sztori maga jobban leköt, mint a szokásosnak mondható archer-es poénok. (archer landolása olyan jól nézett ki, hogy az olcsó kaland-filmek könyöröghetnének a receptért.) (##06.17.)

„star city will not negotiate with a terrorist.”

oh, azért remélem minden lost-rajongó a szívéhez kapott, amikor cayden james bemondta a lehető leg-michaelemerson-osabb álnevet: hogy ő ben gale... a kvázi láthatatlan és kiszámíthatatlan ellenség a legfélelmetesebb, mert a bizonytalansággal megtámogatva lelkileg készíti ki az embereket -és az alattomos hacker-terror-támadás pont ez a kategória... először kicsit csalódtam, amikor mr.james bemondta az összeget, amiért abbahagyja a támadásokat, mert olyan elcsépelt már a rosszfiúk pénzéhsége, de most már látom, hogy ez is egy csali volt, és persze ő-rosszaságának nagyon is kidolgozott terve van mindenre. ez a támadásaiból is látszik, ahogy a véletlenszerű esetek összeállnak egy nagy városi blokáddá... a két team-arrow viszonylag jól helyt áll, még egymással is sikerült kooperálni, de azért kellett az is, hogy némi belső segítséget is kapjanak. a vigilante-szállal most kezdek megbékélni, mert logikusnak tűnik, hogy az ex-beépülős-rendőrből lett önbíráskodó saját szakállára is a beépülést választja, mint üdvözítő utat a rosszfiúk legyőzésére... örülök annak, hogy william-et egy határozott, bátor kiskölyöknek ábrázolják, aki talán hamarosan a duzzogást is kinövi, és akkor végleg barátok leszünk... (##06.16.)

„central city’s funniest new hero, the stretchy man.”

pont ilyesmitől féltem a múltkori cliffhanger után -hogy barry köré felhúzzák az ’összes klisé a börtönös filmektől ever’ rácsot, megvolt a wc-papír égetős lázongás, az új-fiúba ütközéssel belekötés, előkerültek a bökők és a keménynek kinéző, keveset beszélő, de érzőszívű nagy medve is... eközben persze central city-ben sem állhatott le az élet, úgyhogy visszatérhetett a szegény ember joker-e, trickster jr, hogy tovább pumpálja magában a daddy issue-t, de ezúttal nem egyedül hozta a tévék képernyőjére a camp életérzést, hanem a kedves mamájával karonfogva (és persze megint jó pont a készítőktől, hogy a kilencvenes évek flash-sorozatából egy újabb színészt tudtak megnyerni az újrázásra, ha már mark hamill túlságosan beleveszett egy messzi-messzi galaxisba)... barry helyben-korlátozásával mindenkinek előre kellett lépnie a flash-team-ből, leginkább digby-nek, aki a tipikus flash-i utat járja be, egy életveszélyes helyzettel kell összenyomni a túl nagyra nőtt arcát, hogy megérezze azt, hogy a szuperhősködés szakmájával együtt jár némi önzetlenség is... (##06.16.)

„at last our time is upon us. deliver me from this prison and we will bring anguish upon our enemies.”

supergirl nem egy power girl (ahhoz nem látszik eléggé a mell-köze), de az biztos, hogy a sorozatában igen erős a girl-power (esküszöm, nem szoktam gondolkozni az ilyen mondatokon, jönnek maguktól a hülyeségek)... mert akármilyen lokális suicidal squad-ot össze lehetett volna rakni a hírhedt börtönbe, fort rozzba vezető küldetéshez, de nem véletlen, hogy egy maroknyi csaj kelt útra hősnőnkkel, hogy kisegítse ebben a speciális helyzetben (oké, a vörös nap létező dolog, és meg is van magyarázva, hogy miért gyengíti le a szupereket, na de kék színű nap? ennek utána kell járnom!)... és nem véletlenül emlegetem az öngyilkosokat, mert kara mellé rég látott rosszlányok érkeztek, akik kaphattak egy kis feloldozást a bűneik alól némi hősiességgel -plusz mon-el-né is a csapattal tartott, mert kellett valaki, aki elvezeti az űrhajót... persze reign sem maradhatott otthon, ha már hozzá kapcsolódott az űr-béli küldetés, és örülök, hogy elkezdik pedzegetni azt, hogy sam érzi, hogy valami baj van vele, mert órák/napok esnek ki az életéből, ebből majd jöhetnek a jó kis belső konfliktusok... (danvers ügynök anti-bullying task force-ja cuki kiegészítő sztori volt.) (##06.15.)

„i’m a good person. i deserve love.”

azt hiszem nem sok képregény-sorozat engedhetné meg magának, hogy a régóta érlelt összecsapást a finálé első perceiben lerendezze egy rajzolt elemekkel dúsított sing-off-ban, stílusosan, kiszámíthatatlanul... ahogy azt sem gondolnám, hogy a szuperhősök világából inspirálódó alkotások olyan gyakran mernének a fináléjukban ilyen sötét és megkérdőjelezhető útra lépni -elültetni a bogarat minden néző fülében, hogy vajon a hőse tényleg akkora hős-e, mint eddig gondolta. és itt nem csak arról van szó, hogy mindenki azt bizonygatja, hogy david tévútra tévedt, és mostantól le kell szedálni a sötét gondolatokkal kacérkodó elméjét, hanem egy kellemetlen ellentmondásba is sodorják egy (elvileg) csak fejben elkövetett szexuális aktus miatt. és a mai kényes világunkban merész húzás erről a témáról így beszélni, hogy egy pozitív karakter esetében kérdőjelezzük meg azt, hogy beleegyezéssel történtek-e a dolgok... még szerencse, hogy az fx-nél imádják a különlegességeket, így a sorozat (remélhetőleg) nem egy elbukás-történet szomorú históriája marad mindörökké... (david személyiségei újra manifesztálódtak, és persze most is öröm volt nézni dan stevens-t, ahogy apró különbségekkel játssza az alteregókat.) (##06.13.)

elveszni egy elmében jó, mert izgalmas kirakni a gondolatok puzzle-jét, feltérképezni a homályba vesző részeket. csakhogy kell egy vezérfonál, amibe belekapaszkodhat a befogadó, mert a szerteszét futó ötletek erdejében elveszik -és akkor oda az érdeklődése egy része... és úgy érzem, hogy noah hawley-ék egyszerre akartak túl sok és túl keveset idén, mert nem volt egy vastag sztorijuk, ami mentén egyenletesen haladhatott volna az évad, viszont rengeteg kitérővel jutottunk el a végjátékra, különböző elmékben bolyongtunk (szó szerint), víziók és belső félelmek hátráltatták a lépéseinket, és ez a szétfolyó dramaturgia nem segített abban, hogy igazán tűzbe tudjak jönni ezektől a fejezetektől... az sem segített, hogy megváltoztatták a syd és david közötti dinamikát, kivéve azt a szeretetteljes vonzódást a képből, ami az első évad egyik nagy fegyverténye volt (hjaj, mindig látszik, hogy mikor vonzódom egy párkapcsolathoz: amikor az elhidegülés miatt panaszkodom)... viszont az agyamentséget még mindig tudtam értékelni, arról már nem is beszélve, hogy még mindig ennek a sorozatnak van a legerősebb vizuális koncepciója, gyönyörű az operatőri munka, dugig van tömve képi gag-ekkel és ötletekkel minden egyes kockája.