„optimism is for assholes and earthers. and belters, we know what’s up. we know the game’s rigged.”
valahogy úgy illett, hogy itt a dupla fináléban fény gyújtsunk néhány rejtély felett, úgyhogy az első perceket julie mao-val töltöttük, és megnéztük az ő szemszögéből is azokat az eseményeket, amiket már felvillantottak nekünk a pilot elején is, egészen addig a drámai pontig, ahol az előző epizód végén találhattuk őt... a nagy rejtélyeskedés miatt eddig nem igazán volt gonosza a sorozatnak, most viszont, ahogy bővült a tudásunk, már egyértelmű, hogy kik ellen kell szurkolnunk -természetesen a földiek keverik a málnaszörpöt, a béke zászlaját magasra tartó politikusok, a gazdag gyárosok és az öv-bélieket probléma nélkül használó tudós-emberek... bár ez nem egy olyan finálé volt, ami nagyobb léptékűvé dagasztaná a scifi-k epikus hatású elemeit (azaz nem bölcsész nyelven: odabaszna egy áll-leejtős űrhajós akcióival), de működött az is, hogy szűk terekbe préselték a feszültséget -és abból volt dögivel, köszönhetően az ember-kísérletnek, a kétségbeesett menekülésnek, és annak a halálközeli élménynek, aminek miller és holden lettek kitéve... azt hittem, hogy valami szilárdabb lezárás jut ide az első kör végére, de inkább a hagyományos tévés módszert alkalmazták a készítők, és minden sztoriszálat félbevágtak egy jól irányzott mozdulattal, hogy minél hamarabb vissza akarjunk térni a naprendszer ezen szegletébe... (×03.08.)
végre egy értő kézzel ápolgatott scifi, amiben újra el tudok merülni -ez volt az első gondolatom a sorozat nyitányát látva. azonnal meg tudtak fogni a hangulattal, a kinézettel, az átgondoltnak tűnő világépítéssel. plusz a legfontosabb központi elemmel, a rejtélyekkel, amik igazán vittek előre, még akkor is, amikor kicsit azt éreztem középtájon, hogy megrekedtünk, hogy a lassabb építkezés, mint egy gravitációs csizma, akadályozza az előrejutásunkat. az évad második felére a scifi-nek inkább a horroros/thrilleres szárnyára kezdtünk átcsúszni, de még csak annyira, hogy ne kezdjem húzni emiatt a számat... a karakterek közepesen váltak érdekessé számomra, igazán csak miller lazasága az, ami meg tud fogni, talán ezért is éreztem nehezebbnek a közepét, amikor az írók a karakterekkel próbáltak jobban bíbelődni... az összhatás mindenképp pozitív, akarok is továbbmenni a rocinanté-vel, de az sem zavar, ha most a zűrösebb időrendem miatt esetleg veszek a két évad között egy kis levegőt...
