„-what do we say to the god of death?
-not today.”
hogyan lehet legyőzni a halált? és hogyan lehet egyetlen gigászi csata-jelenetbe sűríteni az éjkirály elleni történet-szál tetőpontját? mindkettő lehetetlen feladatnak tűnt, de most itt állunk az epizód után feldarabolva, kifacsarva, kiégve, és már tudjuk, hogy bár igencsak szűkösen, de át lehet érni a túloldalra... azzal mindenképp jó lóra tettek a készítők, hogy a végletekig feszítették a feszültséget, az elején néhány hosszú beállítás során még egyszer megnézhettük az elszánt és elgyötört arcokat, majd érezhettük a kétségbeesést az első lovasroham után, aztán átszakadt a gát, és elemi erővel csaptak le a képernyőre a megállíthatatlan borzalmak... szerencsére az írószobában is tudták, hogy változatosabbá kell tenni a konstans gyilok-pornót, ezért volt külön csatájuk a levegőben a sárkányoknak, és ezért bujkálhattunk (meglehetősen hosszasan) arya-val a könyvtárban (ez utóbbival végleg magunkhoz öleltük a horror műfaját, de szerencsére nem az olcsó jump-scare-es változatát)... a nagy forgatagban nem volt könnyű követni a karakterek sorsát, de azért egy-egy hősies tett és fájdalmas halál rendre gyorsított a szívverésünkön (igazság szerint egyszer volt, amikor ténylegesen a levegőbe öklöztem: minden idők legjobb dávid és góliát interpretációjánál). de azért bőven volt hely arra, hogy néhány hullámmal feldobjanak a nyomasztás legmélyéről -még ha fájdalom is párosult ezekhez az érzésekhez, nagyon elégedett voltam a karakter-ívekkel, főleg azzal, ahogy a fő halottak megkapták a feloldozást... utólag belegondolva nem kis teljesítmény, hogy a kimerítő első egy óra után még mindig tudtak tekerni a feszültség-fokon a végére (mondjuk ramin djawadi is erősen besegített ebbe), sikerült elérni, hogy megfontolja az egyszeri néző a bukás gondolatát is, annyira sikerült felsrófolni a kilátástalanság érzetét. de persze e tetőpontot előugrott a megfelelő megoldás, és csak a néma csend maradt velünk a füstölgő csatatéren -és most még jobban fel vagyok ajzva mint eddig, mert megöl a kíváncsiság, hogy lássam, hogy hogyan lépnek túl azon a túlélők, hogy legyőzték a halált. (hmm, azért is kalapot emelnék a zeneszerző úr előtt, mert nem felejtette el, hogy melyik zenei témának kell beúsznia, amikor megjelent a vörös papnő a színen...) (nem lepődök meg azon, hogy sokan húzzák a szájukat amiatt, hogy néha nehéz volt kivenni a sötétségből, hogy mi is történik, de szeretném ezt a háborgó tengert megkérdezni, hogy ők miként valósították volna meg azt a csatát, aminek muszáj volt sötétben és hóviharban játszódnia -már csak a cím és az ellenség miatt is...?) (×04.29.)
