„every time a targaryen is born, the gods toss a coin and the world holds its breath.”
emlékszünk még arra a naiv kislányra, aki szó nélkül követte a bátyja utasításait? emlékszünk még dany arcára, amikor a dothraki-k bebizonyították, hogy a bátyja nem igazi sárkány? emlékszünk még arra az elégedettségre, amikor először kimondta a ’dracarys!’ szót? ott van még bennünk az az érzés, hogy messiásként vártuk a sárkányok anyját, hogy megérkezzen westeros-ra, mint jogos trónkövetelő? tudtuk persze, hogy az őrült király lánya ő, hogy a romlott vérvonal utolsó sarjaként még veszélyes lehet egyszer, de rajongtunk érte, akkor is, amikor hidegen bánt az emberekkel és akkor is, amikor megtalálta a nagy szerelem. de ennek most vége, a régi dany nincs többé, nem akarjuk már, hogy ő egyesítse a hét királyságot, sőt, már az sem akarjuk, hogy a végén az élők sorába tartozzon... és nem volt megalapozatlan a féktelen tombolása, mert ez nem csak a genetikájából adódott, hanem abból is, hogy az írók elvette tőle mindent, ami a talajon tartotta őt, a szeretteit és a bizalom érzetét, és az ezekből adódó elszigeteltség és a trauma a legrosszabbat hozták ki belőle (ez volt az a faktor, amivel még a legnagyobb konspirálók (varys és tyrion) sem számoltak)... hihetetlenül hatásosan omlasztották ránk a várost, levitték a nézőpontunkat az utcaszintre, hogy lássuk, hogy milyen árat fizetnek a közemberek azért, ha az uralkodó réteg az eszét veszti, de persze érzelmileg attól lett még inkább működőképes az egész rész, hogy egy ismerős arcot is végigkövettünk a pokolba (rengeteg vágatlan képsoron át) -még akkor is hatékony volt ez módszer, ha túl sokszor is hagytak minket kétségek között azzal a kérdéssel, hogy vajon arya túlélte-e a legutóbbi csapást (a hatékony tracking-shotokat már emlegettem, de emeljük ki azt is, hogy mennyire csodás képek voltak ma az epizódban, akár a nap világította meg hátulról a horizontot akár a sárkány-tűz)... a sorozathoz méltóan eléggé szembementek a konvenciókkal most is az alkotók, és nem is csak azzal, hogy az egykori pozitív karakterrel ilyen bűnöket követettek el, de azzal is, hogy a korábbi látszólagos gonoszt nem olyan kielégítő módon búcsúztatták, mint ahogy a nézők többsége az elvárna volna... de mindig is erről szólt a trónok harca, hogy félrerakjuk a berögződésekből fakadó elvárásainkat, hogy megtanuljunk örülni a váratlannak. és bizony most itt állunk a finálé küszöbén, nyitott szívvel várva, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen befejezés. magunk mögé dobtunk mindent, amit eddig cipeltünk, nincs már éjkirály és az sem számít, hogy végül ki ül a vastrónra. még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e még a vastrón... (×05.13.)