„this is what happens when we let fear guide us.”
írói szempontból megértem, hogy feszültséget kell generálni a sztoriba, ennek ellenére szívemből utálom, ha ennek érdekében túlságosan naivvá teszik a karaktereket, akik önként sétálnak bele az összes csapdába, és sosem tudják levonni a megfelelő következtetéseket... mert itt ez az intelligens szuper nő, aki egy férfi minden gyanús mondatára csak bólogatással reagál, aztán csodálkozik, amikor a rosszfiúk leláncolják... de nem jobb jimmy olsen sem, aki azt hiszi, hogy épp bőrrel megúszhatja azt, ha a közvélemény előtt tolja az új-fasiszták szekerét (mégha kényszerből is teszi ezt)... és j’onn is abban a korszakában van, amikor mindenkiről a legjobbat tudja csak feltételezi... viszont manchester black-ből egy egész összetett karaktert sikerült kihozni azzal, hogy a szürke-zónába lökték, azaz hogy a végső célja pozitív, csak az odavezető útja van hullákkal és árulással kikövezve, így nehezen lehetne igazán pozitív karakternek tekinteni... az epizód érzelmi gócpontja lena köré összpontosult, és nagyon érdekesnek tűnik az út, amelyen elindították őt az írók, bár az kicsit furcsa volt, hogy a bűntudatát négy éves koráig vezették vissza... (tényleg építettek az érkező űrlényeknek egy helyi ellis island-et? és erről eddig miért nem volt szó...?) (×05.03.)
