„if i am bipolar i sure as shit prefer mania over depression.”
azt hiszem úgy lehet bemutatni a depressziót a leghitelesebben mozgóképen, ha a nézőt is agyon-nyomasztjuk... és sam levinson nem sok könnyebbséget hagyunk nekünk a mai epizódra, bár rue mániás korszakain lehetett mosolyogni, de csak kicsiket, leginkább a bennük levő pop-kultúrális főhajtások miatt. ugyanis a felpörgős korszakaiban hősnőnk neo-noir-ba ment át, megidézve a magánkopós filmek nagy klasszikusait a folytonos dohányzással, ugyanakkor magához ölelte az olcsóbb változatokat is a kilencvenes évekből, amikor még morgan freeman játszotta a nyomozót minden filmben... rue lenti periódusa végtelenül viszont végtelenül lehúzó volt, még a vese-fájdalmát is sziszegve érezhetjük át, azokat a napokat, amikor szó szerint nem mozdult ki a szobából... de valahogy mindenki levert volt a mai részben, folyton zokogtak a lányok az összeveszések után vagy a pasik miatt... és ez még akkor is működött, ha mondjuk az egyetemista srác pont olyan önző módon reagálta le a barátnője sokkoló állapotát, ahogy azt elvárnád egy ilyen korú kölyöktől... egyébként a mai flash cass-nek jutott, egy jó adag daddy-issue-t kapott a nyakába az epizód nyitányában... jules önmagán sem igazodik ki, így mi hogy is tehetnénk? át akarja törni a feminizmus határát, de nem igazán akar átlépni rajta, játszik a férfiakkal, de a nőkhöz is vonzódik, még a stroboszkópos drog-mámorában sem tisztázódik le benne, hogy mi is az igazi vágya (btw, baromi hatásos jelenet volt, köszönjük szépen)... (×08.03.)