soroló

„fellas, coincidence and fate figure largely in our lives.”

(◄◄) teljesen logikus, hogy ha meg akarsz ölni valakit (aki épp’ delíriumban fetreng az alkoholtól), akkor neglizsére vetkőzöl, mielőtt előszednéd a fojtózsinórt... (btw, nagy nehezen csak felismertem brenda strong-ot a gyilkos női szerepben...) love is in the air, bár nem csodálom, ha ennyire dobognak a romantikus szívek a városban, hisz’ annyi gyönyörű nő járja az utcáit -még gordon cole hallása is rendbe tud jönni a feltoluló érzelmei hatására, hehe... csak ne lenne ott a környéken gonosz grincsként windom earle, aki pont ezekre a szép lányokra vetett szemet -csak nem romantikus értelemben... (egyébként nincs bajom ezzel a fajta érzelmi töltettel -azzal már inkább, hogy ben horne-nak írtak gyorsan egy rossz szappanoperás fordulatot, pedig enélkül is köszöni szépen a karakter, jól megvan, még úgy is, hogy most épp’ kiöltek belőle minden ravaszságot és simlisséget...) az átívelésnél csak egy picit zavart a(z idézetben is megidézett) véletlenek összjátéka, mert ez a titkos barlangos, rejtélyes jeles dolog hozott magával egy adag kalandfilmes hangulatot, azt meg mindig szeretjük... (#04.21.)

„a man who doesn’t love easily loves too much.”

(◄◄) jó, és itt is van az én bababarcú heather graham-em -fura belegondolni, hogy innen még hat hosszú év, mire bekorizik a boogie nights-ba (azt kérve marky mark-tól, hogy ne élvezzen belé), mert még ott is nagyon szendének tűnt... de ennek a szerelemnek várnia kell, cooper még csak most figyelt fel a szépségére. bezzeg a jóbarátja már a gyötrelmeknél jár -és egész átélhető, ahogy a seriff megszenvedi josie elvesztését... vicces azt érezni, hogy sokkal jobban koncentrálok, amikor a misztikum kerül előtérbe (az őrnagy meg tuskó lady hozzák ezeket a perceket), és mindig visszasüllyedek kicsit az érdektelenségbe, amikor windom earle valami maskarában teszi az újabb lépéseit a mestertervében (bár azt elismerem, hogy a színész igyekszik, mert tök máshogy beszélt ál-doktorként mint ál-motorosként)... a többi percet olcsó komédiákból szalasztott jelenetekkel töltjük fel, ahol az észak-nyugatra jellemző favágó-ingek és a kilométerekről előre látható poénok dominálnak... (#04.21.)

„i’d rather be his whore than your wife.”

(◄◄) már megint egy átmeneti epizód, tele ígéretekkel, amik aztán laposan estek az elvárások alá... de hé, itt van nekünk billy zane, hogy olvassza a női bugyikat az igéző tekintetével (leginkább persze specifikusan audry-ét)... de oké, ne legyünk negatívak, volt ami tetszett a részben, például nem véletlenül választottam az idézetet norma-tól, mert tök jólesett a lelkemnek, ahogy beolvasott a férjének a börtönrácson keresztül... annak is tudok örülni, hogy véget ért josie kálváriája, mert már nevetséges volt, hogy mindenki rá vágyik és mindenki kihasználja, és ő csak szenved azon a fátyolosan szenvedős hangján -viszont a végén nem bírták ki, hogy ne húzzanak egy erősen twinpeaks-eset vele, hogy az átlagnéző csak zavarodottan nézzen arra a fiók-gombra (extraként egy kis törpetánccal és bob-bal, de ők azért annyira nem újdonságok a sorozat szövetében)... windom earle továbbra is idegesít és nem izgat, és ez valószínűleg sajnos nem fog változni már a végéig... (és óh, már emlegetik norma-ék a szerelmemet, mindjárt érkezik heather graham, lovelovelove...) (#04.20.)

„-so whenever he takes a piece from the board...

-someone dies.”

(◄◄) már az előző rész rendezője, uli edel is meglepett -na de diane keaton...? egyébként kitett magáért a művésznő, mert tele volt az epizód fura szögekkel, gyakran használt közeliekkel. viszont azt hittem, hogyha már egy ilyen kaliberű színésznőt ültetnek a kamera mögé, akkor hangsúlyosabban karakter-vezérelt darab lesz a mai rész, de sajnos egyetlen norma/ed ágyjeleneten kívül nem kaptunk ilyen típusú csendes intimitást... viszont még egyszer vissza kellett térni abba a hülye burzsuj-házba, hogy james megszabaduljon ettől a fárasztó-száltól... végre elértük a déliek dicsőséges győzelmét is -mondjuk itt legalább szórakoztató volt ez az oldalág, de azért nem bánom, hogy visszatér a jó öreg ben... cooper nagy ellenfele még csak most fog belelendülni, de az álruháitól már most kényelmetlenül érzem magam... (oké, értem én, hogy a nagyon korai kilencvenes években járunk, de ilyen rusnya műkörmöt hogy engedhettek képernyőre, mint ami josie kezét csúfította? ráadásul tök logikátlan is, hogy cselédként gürcöl, rövidebb hajjal, erre ott virít az az izé a kezén...?) (#04.19.)

„what he needs right now is both your understanding and a confederate victory.”

(◄◄) no, csak elkezdtünk haladni -oké, nem mindig a jó irányba, de legalább érezni azt, hogy kezdünk kitalálni a posványból... nehezen veszem be, hogy leo egyszer csak jobban lett a majdnem-agyhalálból, de legalább nem azt kell nézni, hogy megint leköpi shelley-t a kajával... örülök, hogy érezni azt, hogy ki van találva cooper háttértörténete, de nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van a sorozatnak még egy őrültre a környéken... bár morogtam már azon, hogy előkaptak a raktárból egy halott karaktert, de legalább nem az árnyékban téblábol... ehh, james is befejezte végre azt a rohadt autót, igaz, hogy már megint szappanoperás módon kellett távoznia a házból... shoot, még norma és ed is eldöntötték, hogy előbbre lépnek a kapcsolatukban... lépések, pont erre volt szükségem, hogy ne menjen el végleg a kedvem... (elég tipikusan használják a zenéket -bárban country, ben horne játékos őrületénél polgárháborús dobolás- de kétségtelenül működik ez a fajta társítás.) (#04.19.)

„kiss me, general lee.”

(◄◄) az első évadban volt az a béna szappanopera (invitation to love), ami folyton ment a város tévéiben -na most elnézve, hogy ebben az epizódban háromszor is eljátszották azt, hogy egy pár csókba forr össze, majd a várható szexuális aktus előtt szemérmesen elvág a kép, azt kell mondanom, hogy a szappanopera írói valóságossá váltak, és átvették az uralmat az igazi írószobában... és nem azzal van a baj, hogy cheesy módon építgetnek kapcsolatokat, hanem azzal, hogy pepecselnek a romantikával, miközben a drogügylet lezárását meg összecsapják. mert volt egy darab előkészületi jelenet, aztán hopp, máris az akció közepén voltunk, ami pár perc alatt (egy idétlen fordulattal) véget is ért... plusz a rész elejére biggyesztett misztikummal, majd a végén lévő horroros hangulattal úgy gondolták, hogy letudták a kötelezőt, és közben meg le van szarva, hogy a néző középső félórában csak csapkodja a tenyerét azt mantrázva, hogy ’haladjunk már, légyszi’... és az a durva, hogy emlékeztem, hogy van megtorpanás az évadban, de ekkora kátyúra nem számítottam... (#04.19.)

„-you know i can’t press charges if there hasn’t been a crime.

-well, she killed him with sex.”

(◄◄) nem csak az érdektelen sztorikkal van baj, hanem azzal is, hogy úgy érzi a néző, hogy lusták lettek az írók, és rendre a legkényelmesebb megoldásokat választják -cooper pont azt a házat nézi meg, ahol a rosszfiúk otthagyták a kokain-nyomaikat (a kóstolás abszurditását csak azért nem említem, mert az minden rohadt nyomozós cuccban előkerül azóta is), ben horne épp’ lefotóztatja hank-éket, és aztán a képek átadásának pont fültanúja audrey, sorolja még...? (és bár az még előző rész csattanója volt, de azért idevenném a halottnak hitt karakter ’feltámadását’ is)... eközben meg próbálnak emelkedettek lenni, és több verset is az epizódba préseltek, meg persze néhány poént is nadie-nal meg az elátkozott özveggyel... (btw, mióta lezárták a palmer család szálát, nagyon látványosan nem tudnak mit kezdeni donna-val sem...) (#04.17.)

„cooper, you may be fearless in this world. but there are other worlds.”

(◄◄) érdekes, hogy az élénken megmaradt a fejemben, hogy james elmotorozik a városból, az viszont már kiesett, hogy egy ilyen klasszikus pornós felállásba botlik rövid időn belül (ha gonosz vagyok, akkor még azt is hozzáteszem, hogy a színészi játék sem magasabb, mint egy kora-kilencvenes-évek-béli felnőttfilmben)... tök jó, hogy a twinpeaks univerzumába már ’90-ben is belefértek a transzvesztiták, és tök nehéz kimondani sok évnyi californication-béli maszkulinitás után, de david duchovny-nak nem állt rosszul a hosszú haj, a vörös rúzs meg a kiskosztüm... valamiért nézés közben próbáltam értelmet találni abban, hogy ben horne miért szavalta a iii.richárd kezdősorait, és, áh, most hogy újra belegondoltam, talán leesett -hisz’ ő is elbukott, mint a szomorú sorsú király a shakespeare-darabban! azért egy pár percnyi indián-mitológiával adóztunk az átívelésnek, kár hogy kétszer ennyi idő jutott nadine iskolai hülyeségeire... (#04.17.)

„friendship is the foundation of any lasting relationship.”

(◄◄) hjaj, hát elértünk ehhez az időszakhoz... először is egy kicsit foglalkoztunk mrs.palmer-rel, az ő gyászával, és ezzel lezártuk az eddigi szakaszt. majd azt kellett elérniük, hogy cooper a városban maradjon -és valljuk be, egy kicsit erőltetett módon tették ezt. és az egész epizód azt érzi az ember, hogy csak azért hoznak be bizonyos konfliktusokat, hogy ki tudják tölteni a kötelező perceket, nem azért, mert a történet természetes folyása megkívánná őket. de értem én, valahogy össze kellett szedniük magukat az évad első harmadánál ellőtt kvázi-finálé után... persze azért egy kis mitológiát bedobtak a végén, bár a baglyokat leszámítva inkább olyan volt, mintha az x-akták előfutárát látnánk, vagy csak én akarok az erős fénybe egy űrhajót belelátni...? (az alaplángon égő események közben volt időm azon is elmélkedni, hogy sherilyn fenn-nek jobban áll a kicsit hosszabb haj. vagy hogy mädchen amick az otthonkáiban is szexi...) (#04.16.)

„that’s all bob is. the evil that men do.”

(◄◄) tudom, hogy nem véletlenül vannak a sorozatban a szappanoperai elemek is (ma is kaptunk egy adag mother issue-t norma-val), de a misztikus vonallal olyan erős hangulatot tudnak teremteni, hogy az ember sajnál minden percet, amit nem arra szánnak (és jaj, tudom előre, pont rosszkor kesergek ezen, mert épp’ most jön majd a sorozatban az a szakasz, amikor a szappan habzása fog előretörni)... és most nem csak a rész végére gondolok, ahol cooper kihasználta a képességeit, hogy elkapja a lányok gyilkosát, vagy leland palmer igen erős utolsó perceire, hanem már az elején az is működött, amikor donna rájött, hogy a nem létezik az a furcsa páros, akiknek ételt szállított -vagy legalábbis nem úgy léteznek, ahogy ő gondolta eddig... speaking of donna, lara flynn boyle valamiért sokkal gyengébb színésznőként élt a fejemben, pedig jól megoldja a drámai helyzeteket -amikből bőven kijut neki a sorozat kezdete óta, mert bizony hiába kisváros twin peaks, azért a halál gyakran látogat a határai közé... (azért a nagyjelenetekkel tudnak drámaiak lenni, természetesen a gyilkos felfedésénél egy viharnak kellett tombolnia a háttérben, az őrsön meg egy egész felhőszakadásnyi víznek kellett lehullnia az oltórendszerből...) (#04.16.)

„just call me fred.”

(◄◄) szegény sheryl lee az egyetlen színész a sorozattörténelemben, akit kétszer öltek meg és csomagoltak nejlonba... az évad hetedik részében lelepleződött a nagy titok, ez eddig meglepő, az érdekes viszont az, hogy innen hogyan tovább...? izgalmas, ahogy más szemmel nézünk mostantól leland-re, hogy a mókázásai is új értelmet nyernek -de persze erre rá is játszanak néhány ördögi vigyorral (és nagyon furcsa, hogy én az újranézés okán a kezdetektől fogva tudtam, hogy ez lesz a nagy fordulat, mégiscsak most kattant át csak az agyam vele kapcsolatban, amikor újra végignézhettem az átalakulását). mondjuk az fura, hogy eddig is benne lakozott bob, de csak most dobta le teljesen a láncait annyira, hogy felelőtlenül kacskaringózik az úton, vagy hogy szemérmetlenül lecsapná cooper fejét is, ha nem zavarnák meg. (most először éreztem kicsit időhúzónak bobby-ékat, bár mädchen amick szépsége még elviszi a hátán ezt a szálat is. viszont lesz még jelentősége a zsarolásnak, erre emlékszem -bár ezt a ’facsarjuk kicsit ben horne-t’ dolgot lehet stílusosabban is csinálni, mondjuk ahogy catherine és pete teszik...) (#04.15.)

„j’ai une ame solitaire.”

(◄◄) oh, az a nyitókép a kávézó/fánkozó srácokkal -valamiért mindig egyszerre művészinek és fun-nak érzi az ember ezeket a sok szereplőt szerepeltető kis-totálokat. de lehet hogy azért is szúrt szemet, mert utána az epizódban inkább a közelik kaptak fontos szerepet a kulcsjelenetekben -és ejha, azokból jutott ma bőven, nem panaszkodhatunk... esetleg csak arra, hogy a frost/lynch csapat annyira pörgetni akarta a sok fontos eseményt, hogy nehéz volt őket érzelmileg követni -mert például épphogy meglágyították a szívünk a dupla r két dolgozójával, máris mosolyognunk kellett nadine-on. vagy amikor audrey szembesítette az apját a titkai lerántásával, azt is még erősebbnek éreztem volna, ha hagyják ’szellőzni’ a jelenetet, és nem kellett volna továbbszaladnunk a következőre... viszont. tudom, hogy erős volt a nyomás az írószobára, hogy fedjék fel végre laura gyilkosának kilétét, de szerencsére ezt olyan stílusosan tették, kényszer ide-vagy-oda, hogy a mai napig nagyon működik. mind az a szintje, hogy rájössz arra, hogy a gyilkosa, a megerőszakolója és az apja ugyanaz a személy, mind abban, ahogy bob a jelenben csúnyán elbánik maddy-vel is. bár szeretjük a show-t a maga kajlaságaival együtt is, az ilyen erős pillanatokért emelkedett a sorozatok panteonjának legmagasabb szintjére. (#04.15.)

„i am an inhabiting spirit.”

(◄◄) tökre szeretem, hogy ilyen fontos szerepe van a sorozatban a nőknek, nem mindig volt ez így a tévében, főleg nem egy ilyen misztikus kulimázzal leöntött alkotás esetében. és most nem arról van szó, hogy mind kompetens erős példaképek lennének (oké, audrey az), mert vannak köztük könnyen vezethetőek is (rád nézek shelley johnson), de mindenképp jó ellenpontjai a férfiaknak. és egyébként is, jó rájuk nézni, kinek a szeplőit szeretjük, kinek a mosolyát, kinek meg a sejtelmesen kivillanó hátát... azért kíváncsi lennék arra a meetingre, amikor david lynch bejelentette, hogy szívesen eljátszana egy vicces karaktert, aki folyton üvölt, mert tök süket... egyszer szívesen ki-stopperezném, hogy hány százaléknyi időt szánunk a legendás misztikum-faktorra, mert a sok magánéleti gubanc és pénzügyi machináció mellett ma is csak az utolsó jelenettel hozták ránk a frászt -avagy bővítették a bob-mitológiát. és mégis az van az emberek fejében a mai napig, hogy ’úh, ja a tvínpíksz, az nagyon para volt!’... (#04.14.)

„there’s things you can’t get in books. there are things you can’t get anywhere. but we dream they can be found in other people.”

(◄◄) néha olyan egyszerű tud lenni az ember -mondjuk azon röhög, hogy cooper elaludta a mindig tökéletes haját... a sok karakter azzal jár, hogy sok botot tartunk egyszerre a tűzbe -ezek közül leginkább a tárgyalás rész emelkedett ki (főleg hogy egyszerre két ügyet is tárgyaltak, ha már egy bíró betévedt a városba). ezen kívül a csajok már megint túl nyakatekerten akarták elérni a céljukat, de legalább donna szexisen mesélt a félrevezetés alatt -nagy meglepetés meg nem lesz abból, hogy james fogja menteni a napot... (bwt, azt csúnyán benne hagyták, hogy a mimóza-lelkű srác arca előbb lett piros festékes, mint ahogy megkarcolta volna magát...). fenn északon is kellett a felmentő sereg, mert cooper és a seriff nem voltak elég körültekintőek -de mindig jól jön egy figyelmes indián kése... egyébként a gonoszok nem nagyon kímélik egymást a sorozatban, akár fizikailag is hátba-szúrják a korábbi partnereiket, ha változnak az érdekek... (#04.14.)

„have you ever experienced absolute loss?”

(◄◄) na ezért kell alkalmazni olyan nagyszerű színészeket, mint ray wise, ha azt szeretnénk, hogy igazán hatásos legyen a drámai jelenetünk... az már egy más kérdés, hogy egyből a szívbemarkoló kezdés után átbillentünk a túloldalra, mikor is nyakig merültünk andy sperma-problémájába... és egy jelentős darabot kiharapott az epizódból a lucy-féle dráma, amiben az a jó, hogy cseppet sem drámai, ellenben szórakoztató intermezzó. mint ahogy azzal sincs bajom, hogy sokat szöszmötöltünk a rejtélyes utazó újságíróra való felkészüléssel is, mert attól lesznek emberiek a karaktereink, hogy ilyen apró/cseprő dolgok foglalkoztatják őket. btw, az étterem egy tök jól használható helyszín, mert több szálat is lehet oda futtatni párhuzamosan, csak át kell svenkelni az egyik asztaltól a másikig... josie is visszatért végre, hogy egy szexin kidobja a szép lábait a rafinált új ruhájából, valamint hogy tovább építsék a rejtélyes hongkong-i vonalat... volt még egy visszatérőnk, akiről azt hiszem már első nézéskor is elég egyértelmű volt, hogy ki lapul az álca alatt, most viszont már tökéletesen látom a vonásait a bajusz alatt... (#04.08.)

„we’ve got to find the one-armed man.”

(◄◄) jó mélyen belemerültünk mind a magán-életbe, mind a nyomozásba -de ez már csak így szokott lenni a sorozat-évadok ezen szakaszában... persze rázhatna a hideg a szerelmi háromszögektől, de elég ízlésesen vezetik őket, mondjuk humort adnak hozzájuk (lucy piperkőc csütörtöki faszija minden megmozdulásában nevetséges), vagy karakter-pillanatokkal veszik el a szappanoperás élt (bár lara flynn boyle nem egy színész-istennő, de szerettem azt, ahogy kifakadt laura sírjánál)... a sheriff-nél is zajlott az élet, jöhetett egy újabb csörte albert-tel, és leland is érdekes adalékkal gazdagította a mitológiát... eközben fenn északon michael parks megmutatta a francia akcentusát -és ha végiggondolom, hogy hogyan beszélt a kill bill-ekben (ahol két karaktert is játszott), már kezdem érteni, hogy miért ő tarantino egyik kedvenc színésze... (#04.07.)

„i like to think of myself as one of the happy generations.”

(◄◄) még ha nincs is írói kreditje az epizódnál david lynch-nek, rendezőként annyira rajta tudja hagyni a kézjegyét, mintha egy szerzői részt kaptunk volna. mert oké, hogy a tipikus közelijei nem biztos hogy bele vannak vezetve a szövegkönyvbe, vagy az, hogy a nyitó dalai lámás cooper-monológ mögött egy acapella-kórus dúdol halkan -de a fiatalok közös dala valószínűleg benn volt a script-ben, és mégis árad belőle a szomorú blues-os lynch-hangulat. nem beszélve a lüke humorról, amivel csodásan tudja törni a drámai ívet, hagyja, hogy a bob-tól való rettegés előtt röhögjünk egy kicsit a sheriff-ék bénázásán a kórházban... az álmok és óriások mellett van még hely a furcsaságoknak, például az őrnagyról kiderült, hogy nem véletlen, hogy a csillagkapuban előléptették vezérőrnaggyá, mert már itt is a csillagokat kutatta, behozva a sok misztikum mellé egy enyhe scifi-vonalat is... de pont ez az egyik legvonzóbb erénye számomra a sorozatnak -hogy egy olyan olvasztótégely, ahová minden belefér. még a piros lábkörmök is egy kikötözött férfin... (#04.01.)

„the owls are not what they seem.”

(◄◄) teatyaég, mekkora trollkodásokra volt képes lynch már majd’ harminc évvel ezelőtt is... elég ha csak a fájdalmasan túlhúzott kezdést nézem, ahol a jelenet végén már kiabálsz a trottyant vénemberrel, hogy kapjon már az eszéhez, és hívjon segítséget cooper ügynökhöz... de tökéletes trollkodások azok a jelenetek is, ahol a lüke humorral ki tud zökkenteni a drámából, legyen az albert röhögése big ed szomorú históriája alatt, vagy andy orrfájdító bénázása és rogyasztott toporgása az udvaron... azért figyeltek arra az írószobában, hogy új évadot kezdtek, így szépen felsoroltak minden fontos tudnivalót a nézőknek, el ne felejtsük, hogy mennyi dráma történt az évadzáróban, vagy hogy épp’ hol tart a nyomozás állása -úgyhogy könnyű volt felvenni a fonalat, főleg úgy, hogy egy-két dolog igencsak élénken megmaradt a fejemben, maximum csak azt felejtettem el, hogy ebben az epizódban következtek be (például leland kifehéredése tipikusan ez az eset). és hát végre elhangzott az egyik legkultikusabb mondat is (a baglyokról), úgyhogy szemérmetlenül azt is választottam idézetül... (nagyon bírom, hogy természetesnek vesszük, hogy egy óriás csak úgy megjelenik a semmiből, és rébuszokban beszél...) (heh, tök véletlenül néztem rá az imdb-re, és akkor láttam, hogy a zongorázó kislányt alicia witt játszotta hamvasan -bár esküszöm, hogy valahol hátul a nyúltagyamban volt egy olyan érzésem, hogy ismerős ez a lány...) (#03.24.)

„it’s been a long war, it’s been a tough war. you have fought bravely, proudly, for your country. you are a special group who found in one another a bond that exists only in combat among brothers of shared foxholes. held each other in dire moments. have seen death and suffered together. i am proud to have served with each and every one of you. you deserve long and happy lives in peace.”

(◄◄) bátor húzás volt a készítőktől, hogy a fent látható csodás idézetet egy német tábornok szájába adták, ezzel is elismerve azt, hogy harcoltak tisztességes katonák a túloldalon is, akiknek a bajtársiasság ugyanazt jelentette mint bármelyik embernek a szövetséges erőknél. és ahhoz is kellet szerintem némi bátorság, hogy egy háborús eposzt egy ilyen csendes epizóddal zárjanak le, ahol csak szerencsétlen véletlenek folytán sülnek el fegyverek -pedig nagyon is helyes volt, hogy ilyen szép nyugodt tempóban tettük meg az utolsó utunkat a srácokkal, így tudtunk tőlük tisztességgel elbúcsúzni. a gyönyörű tájak is erősítették ezt a szívmelengető hangulatot, főleg miután az ember igazán át tudta érezni a háború végének megkönnyebbülését... egy valóságon alapuló sorozatnál nem maradhatott el a coda sem, hogy megtudjuk, hogy kivel mi történt a háború óta, és örülök, hogy ezt nem klasszikus módon, feliratokkal kaptuk meg, hanem egy vidám pillanat fölé narrálta winters őrnagy a szavakat. ($$12.26.)

nem véletlenül övezi akkora tisztelet a veteránokat szerte a világban... a régebbi sorozatok (újra)nézésénél sokszor akadályként merül fel, hogy túlságosan egy-egy korszak gyermekei, így a jelenkorban már nem tudják azt az élményt nyújtani, mint a készítésükkor -szerintem nagyon ritka lehet az olyan alkotás, ami az évekkel együtt úgy nemesedik, mint egy nagyon drága bor göring pincéjében... de az is lehet, hogy én magam értem meg a sorozathoz, mert tizenévesen csak a látvány meg az akció érdekelt, és a lassabb részeket szívem szerint hanyagoltam volna -most az újranézéskor meg odáig voltam az összes eseménytelen karakter-pillanatért, mert mai fejjel már tudom, hogy ezek adják a lelki támasztékot az összes többi pörgősebb jelenetnek. ezek nélkül csak sisakokat látnánk, nem pedig érző embereket, akiknek a sorsa teljesen behúz minket a történetbe, akik miatt nem csak üres látványosság lesz a produkció. jó érzéssel tölt el, hogy ennyit komolyodtam tizenöt év alatt, így még jobban élvezhettem ezt a fantasztikus mini-sorozatot, mint annak idején. és az a nagy szerencsém, hogy technikailag viszont semmit sem veszített az évek alatt, a mai napig el tud képeszteni a látvány-világával, a harctéri jelenetek hitelességével, a jól kihasznált térhatású hangjaival... biztos vagyok benne, hogy egy-két évtized múlva is ugyanúgy működni fog, ha újra bajtársául akarok majd szegődni ezeknek a fantasztikus embereknek -és biztos vagyok benne, hogy újra (és újra) feléled majd bennem a vágy, hogy így tegyek...

„dragging our asses halfway around the world. interrupting our lives. for what? you ignorant, servile scum! what the fuck are we doing here?”

(◄◄) közeleg a háború vége, már mindenki azt nézi, hogy épségben hazajusson, mások meg jövedelem-forrást látnak a megszerezhető javakban, és a legtöbben már csak a katonát látják az ellenségben, nem a megtestesült gonoszt -de a hangulat inkább morcos, mint reménnyel teli... érdekes ellentmondást sikerült felfedeznem az epizódban, mert amíg az interjúkban arról beszélnek a túlélők, hogy a német katonák is csak szolgálatot teljesítettek, sőt, akár még barátok is lehettek volna, ha másképp hozza a történelem, addig az epizódban a megtalált koncentrációs tábor épp ennek az ellentétét demonstrálja, hogy a németek között igenis voltak megátalkodott állatok, akik ezt az embertelenséget képesek voltak végigcsinálni -vagy akár csak némán eltűrni... hiába ismeri az ember a tényeket már nyolcadikos kora óta, egyszerűen képtelenség feldolgozni ezt a borzalmat, amit a holokausztban elkövettek, és most is kicsit össze tudott törni, ahogy az amerikai katonák szembesültek a kegyetlenséggel, ahogy a kamera végigsvenkkelt azokon az épphogy emberinek látszó összeaszott testeken -pedig pontosan tudtam, hogy ez lesz az epizódban, és fel is készültem rá lelkileg, mert alapvetően sem vagyok jó hangulatban, így számítottam rá, hogy erőt kell majd vennem magamon. (van még egy ellentmondás az epizódban, ami már ifjúként is zavart anno: webster miért felejtett el egyik-napról-a-másikra németül? mert értem, hogy meg akarták mutatni, hogy egy harvard-i úrigyerek is ki tud akadni a háború mocskától, de attól még kiabálhatta volna a szidalmait németül is a velük szemben vonuló legyőzött seregnek...) (hmm, tipikus tom hardy, egy szex-jelenettel kellett neki bemutatkoznia a show-ba...) (szép hosszú snittekből volt összerakva az epizód.) ($$12.26.)

„fifteen men crossing a river to capture prisoners from a german post. getting back safely could be accomplished in 10 minutes. the same mission could be met with disaster, and result in fifteen americans killed or wounded in action.”

(◄◄) néhány nap szünet után egy olyan résszel visszatérni a sorozathoz, amiben egy sokáig kórházban lévő katona visszatér a frontra -ezt szimbolikusnak érzem... ’nemszerettem’ epizódként élt az emlékezetemben ez az epizód, és tényleg kevésbé működik, mint az eddigiek, de lehet hogy csak az a baj, hogy a sokkoló bastogne-i pokol után következik, annak a drámaiságához viszont nem érhetett fel. a fejemben az éjszakai akció maradt meg, pedig viszonylag hamar lezavarják a kém-szerző küldetést -és valahol jó is ez, mert sokkal kaotikusabbra van vágva, mint az eddigiek, nehéz követni, hogy mi történik épp a képen. az epizód nagy részét viszont a karakterek rossz hangulata uralja, és bár kétségtelenül átjön a fronton töltött hosszú idő érzete, azért nehéz azonosulni azzal a negatív hullámmal, ami megcsapja webster-t azért, mert a sérülése miatt nem volt végig az alakulattal. plusz ismét kaptunk egy tapasztalatlan tisztet, aki annyiban különbözik a korábban látott katonaságra alkalmatlan egyedektől, hogy ő tényleg részt akar venni rázósabb helyzetekben, hogy tanuljon. persze az ismeretségi köre nem nagyon hagyja, hogy sokáig koszolja az egyenruhát a közkatonák között... ($$12.26.)

„for some reason, all i could think about. was the fourth of july when i was a kid. i loved to make my own firecrackers, cherry bombs, ladyfingers. i loved to blow up dirt clods and pop bottles. looked forward to it all year. that day, i saw the most awesome display of firepower i’d ever seen.”

 (◄◄) azért is jó, hogy kiemelnek nekünk egy-egy arcot minden epizódban, mert amikor később csak a háttérben tűnik fel az a bizonyos személy, már kötődni fogunk hozzá, hiszen ismerjük őt jól, tudjuk, hogy milyen érzései vannak -most is így éreztem például, amikor a doki beszaladt a képbe egy-egy jelenetben... talán azért is most csapott meg ez a felismerés, mert olyanoktól is búcsúznunk kellett ebben az istenverte erdőben, akik a kezdetektől fogva velünk voltak. és nézőként talán ezért volt ez az egyik legmegterhelőbb epizód, mert valami bennünk is kicsit eltört, ahogy láttuk a leszakadt végtagokkal fekvő ismerőseinket, vagy azokat, akik képtelenek tovább elviselni ezeket a veszteségeket. de lehet, hogy azért tűnik durvának ez a sokkolás, mert koncentráltan kaptuk meg a javát, már félórája ment az epizód, mikor a németek kezdték belőni a srácokat, és elszabadult a pokol... bár a rész első fele sem tűnt unalmasnak, sokat tanulhattunk közben arról, hogy milyenek a jó vezetők a katonaság alsóbb szintjein -és milyen az, amikor valaki csak az előmenetele miatt téblábol a fronton. csak az a baj, hogy az utóbbiak nem csak önmagukra veszélyesek, de a hozzá beosztott emberekre is... (egy narrációval lehet plusz személyes réteget adni a sztorinak, úgyhogy valahol meglepő, hogy csak ritkán használták a sorozatban.) ($$12.21.)

„i need morphine. i need bandages. whatever you got. we got nothing.”

(◄◄) reggelre esett némi hó, ki is mentem elsöpörni a járdáról, csak a kesztyűt felejtettem el felvenni -most itt ülök kipirosodott fagyos kézzel, és átérzem, hogy mit jelenthetett a srácoknak igazán fázni az ardennek-i ellentámadáskor... szerintem jó ötlet volt, hogy minden epizódban változtatjuk a fókusz-pontot, hogy különböző szögekből vizsgáljuk meg a háborút -így nem csak a klasszikus katonák történeteibe mélyedhetünk bele, hanem az olyan különleges személyekébe is, mint a felcserekébe, azaz a harctéri doktorokéba. mert ők azok, akik mindig a saját életüket kockáztatják mások megmentése érdekében. de persze bármennyire is kérgessé válik a lelkük a sok borzalmat látva, nekik is vannak olyan napjaik, amiken nehezen jutnak túl szellemileg... főleg ebben a különleges szituációban volt érdekes a szerepük, amikor egy rossz állapotban lévő sereget kellett ellátniuk elégtelen felszereléssel... örülök, hogy sikerült legalább ennyi romantikát becsempészni a sivító lövedékek alá -nem sok jutott, de szívmelengetőnek érezte az ember, mint egy sisakban főzött rosszízű teát... bár az elején egy kis kéz-fázást hoztam fel példaként, de igazából nem lehet felfogni azt, hogy milyen lehetett a hóban és mínuszokban fagyoskodva arra várni egy sebtében kiásott gödörben, hogy mikor indul meg a német hadsereg feléd... ($$12.21.)

„we’re paratroopers, we’re supposed to be surrounded.”

(◄◄) óh, a szelektív memória -teljesen úgy marad meg bennem ez a rész, hogy winters ül egy asztalnál, és ezen kívül nem sok minden történik, hogy egy kicsit átmeneti jellege van -oké, ez utóbbi igaznak bizonyult, de hogy az hogy eshetett ki, hogy ez rész is tele van akcióval, azt fel nem foghatom... egyébként jól használták ki a választott szerkezeti formát -azaz hogy jelentés-írás közben jönnek elő a flashback-ek, mert így 1. könnyebb áthidalni azt a nagyobb időt, amit lefed ez az epizód, és 2. jobban érződik az, hogy winters százados erősségei igazán a terepen mutatkoznak meg, ahol tökéletes vezetői képességeivel az első sorból irányítja az embereit -de a hadsereg már csak így működik, ha jól teljesítesz, akkor előléptetnek, és ha magasabb rangod lesz, akkor már az íróasztalnál kell bevetned a taktikai képességeidet, nem a harcmezőn... az elmúlt epizódokban a sok szereplő mellett kicsit elsikkadt a kvázi főhősünk, úgyhogy örömteli, hogy újra kiemelték őt, ráadásul nem csak azt nézhettük meg, hogy mennyire bátor és taktikus ember, de azt is, hogy ő is emberből van, így persze megviseli a sok borzalom és öldöklés (lehet hogy szájbarágós az ide kapcsolódó párizsi metrós jelenet, de működik, so...). (hehe, mindig fura jimmy fallon-t színészként látni, annyira megszoktam a late show-s műsorvezetői szerepében.) ($$12.20.)

„the entire european advance has been put on hold for this operation. (...) that could end the war and get us home by christmas.”

(◄◄) azért furán hangzik az, hogy a három hónapja harcoló srácok már veteránnak számítanak, és így kicsit bölcsen, kicsit lenézően tekintenek az újoncokra. azokra a zöldfülüekre, akiknek érezhetően rövidebb volt a kiképzése, mert láthatóan nem csak a tapasztalat hiánya miatt vétenek elemi hibákat... (azért 2001-ben még tényleg nagyon más világ volt színész-szemmel, amikor james mcavoy-nak csak egy egy-epizódos vendégszereplés jutott csak...) a holland helyszín rengeteg olyan jelenetet hozott magával, amik plasztikusan mutatják be egy megszállt terület mindennapjait és felszabadulását, és itt nem csak a kollaboráns nők megbüntetésének sokkjára gondolok, hanem arra a csodás életképre is, amikor egy kisfiú életében először kóstolhat csokoládét... de rövid ideig tart csak az öröm, mert a németek keményen válaszolnak a szövetségesek érkezésére. örömteli, hogy a készítők nem jelentéktelenítették el a kudarcot, sőt a vége-feliratban is komoly mementóként áll a veszteség-lista. a harcok vizuális megjelenítése meg... hát, wow... le a kalappal david nutter előtt (akinek a nevét mindig jó látni, és nem csak a rengeteg pilot-nál, amit életében forgatott), mert magával ragadó, ahogy a tank-csatás, robbanásokkal teli támadást levezényelte. (viszont annak idején emlékszem, hogy túl hosszúnak találtam bull bujkálását, pedig ott sem vagyunk híján a feszültségnek...) ($$12.20.)