soroló

„halfway out of the dark.”

két forrásmű volt alapvető hatással jelen vizsgálatunk tárgyára, az űrhajós részek egyértelműen jj startrek-jét vették alapul. ja, a másik meg a karácsonyi ének volt... csak abban talán nincsenek halak. legalábbis amik az égen úszkálnának (mekkora ötlet!). aki egy kicsit is ismeri a nagyon híres angol irodalmi remeket, az felismerhette az alap-pontokat, de azért sikerült nagyon doktorosra formálni. mert ki más lehetne a múlt, a jelen és az eljövő szelleme, ha nem egy idő úr. aki persze kellően elmarháskodja az egészet (bocs, marilyn!), aztán képes egy pillanat alatt megkomolyodni. mert valószínűleg a tél hozza ki belőle, vagy az ilyenkor mindig felszínre törő veszteségek, de valljuk be, a karácsonyban van egy jó adag szomorúság is. nem tudom, hogy sikerült megnyerni michael gambon-t, de köszönjük, tökéletesen hozta az a szerethető morgóst, ami annyira megy neki. az eddigi legjobb karácsonyi rész volt, de optimistán, innen még mehetünk tovább a fény felé! (+09.16.)

„biggest crisis ever and it’s just us. not the time traveller, not the boy genius, not the supercomputer or the mega-dog.”

valami ilyesmire számítottam, amikor megláttam a címet. mindig jól tudnak kinézni az üres, elhagyatott utcák. de a lényeg ott volt, ami az idézetből is előjön, hogy két normális, vagy legalábbis különlegességtől mentes gyerek menti meg a világot. akikben csak annyi az extra, hogy sarah jane felkarolta őket. és mégis képesek végigvinni a küldetést, még ha félnek is, ha nem ők a legokosabbak, és csak a sonic lipstick-et használják extraként. és ha már valakivel összefogsz, akkor nem leszel egyedül. úgy könnyebb megmenteni az emberiséget is. (a robotok milyen jól néztek már ki!) (+09.15.)

„the shansheeth are known throughout the universe as the carers of the dead.”

oh, milyen csodaszép reunion! egy gyerekeknek készülő sorozatban elhelyezett meglepetés-csomag a nagyszülő korabeli rajongóknak. talán ez volt a cél, hogy az egész család leüljön a show elé, és közösen izguljon és nevessen a kalandokon. így a nagyi mesélhet arról, amikor ő bújt a kanapé mögé a dalek-ok elől, az anyuka nem firtatja, hogy a gonosz madarak úgy néznek ki, mintha a muppet show alter-verzójából jöttek volna, az unoka meg csak csöndet szeretne, hogy nyugodtan elmerülhessen a történetben. hogy elképzelje, hogy ő is idegenekre vadászik. vagy csak mászik a szellőzőben. mindig kell, hogy legyen szellőző... (+09.15.)

„reboot the universe.”

time-travel is a bitch! meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek hozzá, hogyan kell finálét írni. jól meg lett csavarintva az eleje, a doktor ugrálásaival és fez-ével, úgy hoztak bizsergető izgalmakat, hogy közben nagyrészben egy térben, a múzeumban voltunk. és közben nem rágták a szákba az univerzum újra-alkotásának őrjítő folyamatát, elhadarták, te elfogadtad, so be it. mennyire jó már, hogy így visszacsatoltunk az évadnyitóhoz, hogy szépen kronologikusan visszamentünk a történeteken, az embernek kedve lett újranézni az évadot, hogy figyeljen ezekre a jelekre. de az alter-világ csillagtalansága is tetszett, ahogy mellékesen emlegettek szektát meg meséket. na, túl sokat fecsegek, így sosem fog megmenekülni a világ... kíváncsi leszek, az amy szülők visszatérésén kívül mi változott még meg a big bang 2 után. egyvalami biztos nem: ez is tele lesz kalanddal és meglepetésekkel. (+09.15.)

új ló, új szekér, de ugyanúgy fut, mint az eddigiek. nem is értem a tetten érhető fanyalgást. jók a sztorik? igen. jó a tempója? igen. van megcsavart mindfuck? hogyne. szép kerek ívet hoztak létre a különböző történetekből? jobban, mint eddig bármikor. könnyen megszerethető volt az új hős? geronimo! régi és új. kölcsönvett. és kék. nagyontetszett.

„these stones are great big transmitters, broadcasting a warning to everyone, everywhere, to every time zone.”

el tudjátok képzelni a mosolyom, amikor a festménnyel összefűzték az évad fontos személyeit? persze, hiszen a ti arcotokra is ugyanez a mosoly kellett, hogy kiüljön. és még csak a főcím előtt jártunk... csoda, hogy eddig nem használták ki anglia egyik legkultikusabb helyét, de nem is kereshettek volna jobb alkalmat az univerzum végénél. az olyan csodákról már nem is beszélve, hogy a nagy visszatérést tökéletesen időzítették, hogy kompániába gyűjtötték az összes fontos ellenséget, hogy szépen megindokoltak mindent. és ehhez jött még egy olyan kalandfilmes hangulat, hogy levitte a fejemet... és a leggyönyörűbb, hogy fogalmam sincs, hogy fogunk kimászni ebből a csávából... (+09.15.)

„hello, flatmate.”

a doktor egy igen nehéz feladatra kénytelen vállalkozni: normálisnak kell tűnnie... mission impossible, mi? de azért megpróbál mindent, hogy egyedül, kütyük nélkül rájöjjön a rejtélyre. és közben mellékesen helyi focisztár lesz, kitanulja a call center-munkát és összehoz két embert. what a romantic soul... azért a végén van egy kis repedés, hogy ne mondjuk, hogy jelentéktelen évad-közi epizóddal volt dolgunk... (bár kétségtelen, hogy hangulatban ez is hozta az elvárható kötelező szintet.) (+09.15.)

„your hair is orange.”

mit keres billy nighy egy dw epizódban? -tettem fel a kérdés, aztán a homlokomra csaptam, jaaa, richard curtis írta a részt, így már minden érthető... bár mondhatjuk, hogy nem who-t írt, hanem egy szerelmes levelet van gogh-nak. gyönyörűen épített a festményekre és szomorú sorsú hősünk viaskodására a démonjaival (minden értelemben). de nem egy makulátlan szentet teremtett, de nem is egy őrült ember, csak szépen leképezte a mániákus depresszió minden tünetét. a megtestesült szörny sem volt igazi gonosz, csak a körülmények áldozata. és hát az is zseniális húzás, hogy a különleges látásmóddal megáldott személy képes csak látni őt. a végén meg szem nem maradt szárazon. nagyon szerethető keserédes epizódot kaptunk, le sem tagadhatná minden idők egyik legjobb romantikus forgatókönyvírója. (+09.15.)

„protecting our race against the apes.”

lehet, hogy pikkelyes a testük és hosszú a nyelvük, nem is különböznek tőlünk annyira. náluk is vannak béke-szeretőek és harcias szelleműek. gondolkodók és hirtelen haragúak. (azt már csak óvatosan merem ideírni, hogy mindkét oldalon egy-egy női egyed az, amely a háború szélére sodorja a két fajt...) szépen nyitva hagyták nekünk a végét, hogy ezer év múlva sikerül-e kompromisszumot kötni, sikerül-e együtt élnie a két fajnak - valószínűleg optimista és pesszimista attitűd szerint oszlik ketté a nézők serege. (azért most sem bírták ki, hogy egy kis ívelést ne csempésszenek bele, persze, közeleg a finálé, a nagy bumm.) (+09.14.)

„homo reptilia”

lehet, hogy azért, mert megláttam chris chibnall nevét a főcímben, de erősen torchwood érzésem volt a rész elején. vagy csak azért, mert kicsit lassan indultunk be, igazából onnantól kezdett érdekelni a történet, hogy a felszínre értek a lent lakók. tetszik, hogy ezúttal nem alien-ekről van szó, de nem is csak emberek vannak a színen. lehet, hogy túltöltöttem magam politikával mostanában, de bevillant egy érdekes párhuzam, két nép, ami ugyanazt a földet követeli magának, ősi jogon, és nem igazán lehet igazságot tenni. igen, a közel-kelet felé tekintek jelentőségteljesen. csak jelen esetben nem a vallás, hanem a származás jelenti a feloldhatatlan ellentétet. no, nem elmélkedek, szálljunk inkább alá... (+09.14.)

„let’s call me the dream lord.”

az nem lehetett a valóság, amiben terhesség van... játszottunk egyet álmokkal és valóságokkal, rámutatva arra, hogy a doktor világában a valószerűtlen a realitás. de ugyan már, tényleg van olyan ember, aki az unalmas falusi hétköznapokat választaná a kalandok helyet? még úgy is, hogy melletted lenne álmaid nője. lehet, hogy csak én ragadtam le egy gyermekkori álomvilágban, de nekem elég valószínűtlennek hat. (a sandman vajon a képernyőn is ki tud nyúlni? csak mert elálmosodtam a nézése közben, nem hazudok...) (+09.14.)

„i have destroyed 12 planets, 12 civilisations, please help me save just one.”

az milyen már, hogy karakterek sétálnak át ide egy rajzfilmből. de a heti-gonoszunk is régi motoros, és nem is olyan gonosz, csak a faját akarja megmenteni. mert mint tudjuk, számtalan lényt veszélyeztet kihalás a galaxisban. és most már mindenki elmondhatja magáról, hogy eljátszott egy kis alien-megszállást. igaz, nincs is olyan dolog, hogy űrlény, én legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna őket, csak valami furcsa zöld fényre... (+09.14.)

„your fear is delicious!”

új év, de most is az alapvető gyermeki félelmekre koncentrálnak, hát hol vannak ilyenkor az aggódó szülők...? mert mitől félünk, mitől vannak rémálmaink? hogy elfelejtenek? hogy nem vagyunk elég jók? hogy nem visszük semmire az életben? valahogy úgy. nem tudom, mi oka lehetett, hogy tovább léptették luke-ok, de szépen megoldották a búcsút. bár tartok tőle, hogy az idő- és álom-variálást nem fogták fel azok, akik csak fél szemmel nézik csak a show-t két legózás között. nekem az a félelmem, hogy sosem jutok a whoniverse végére, úgyhogy megyek is folytatni... (ja, és joker-esen gonoszkodni mindig hálás szerep.) (+09.14.)

„pale, creepy girls who don’t like sunlight and can’t be seen in...”

már ide is begyűrűzik a v-mánia? bár úgy tűnik, nem az ifjú tini-rajongók kedvéért, hanem mert láttak benne fantáziát. mert mi mások lehetnének, ha nem alien-ek, klasszikus felállás. van logikája, hogy miért isznak vért, hogy miért velencében székelnek. és legalább nem csillognak... ellenben megint elveszített az univerzum egy fajt, mondjuk, ha azt nézzük, hogy a földön naponta hány pusztul ki, ez még nem is olyan nagy szám. plusz. ez a ’csend’ dolog kezd nagyon bad-wolf-ossá válni, annyit emlegetik részről-részre. sebaj, mert rory meg az új mickey... (+09.13.)

„we’re attacked by statues in a crashed ship, there’s no manual for this!”

abból látszik, hogy a készítő írta az epizódot, hogy nem csak a primer félelmeinkre akar hatni, hanem egy nagyobb képbe illeszti az egészet. pedig beérhetné puszta paráztatással is, hiszen láthatóan jól megy neki a feszültség csiholása, de inkább pumpál egy kis vért az agyunkba is a szívünk mellé. eddig is dobált már el clue-kat, hisz’ egyből a nyitányban ott volt a jóslat, ott volt a repedés, és azóta is szedegethettük a morzsákat, miért nem emlékszik az emberiség arra a sok borzalomra, amit átélt? miért is fontos ms.pond? és mi lesz a jövőben? ááááh, head explode, bammmm... (+09.13.)

„can you believe this? we’re hunting statues.”

(volt a doktornak egy 27-szeresen összetett mondata, először azt akartam bemásolni, mert cool lett volna, de győzött az ésszerűség...) mr.moffat szeretettel megsimogatja a gyermekeit és újra harcba küldi őket. most derül ki, hogy az angyalok egyszeri csodák voltak, vagy többször is elsüthetőek. és az ember (két fog-vacogás között) az utóbbira szavaz. mert rossz úgy nézni valamit, hogy nem is pislogsz... a rosszarcú kőpofákon kívül van még egy visszatérőnk, aki megint a rossz doktorral találkozik, viszont vele is jó az összhang már, mennek a beszólogatások, de egyébként is, stílusos nőszemély (lásd a belépője, többek közt), szeretjük. van ezzel valami probléma, kedves doktorom...? (+09.13.)

„you will help the allied cause in any way that you can?”

tolkien bácsi elmélkedett egyszer arról, hogy ha realistán akarta volna megírni a gyűrűkurát, akkor a jók bizony felhasználták volna az egy gyűrűt. logikusnak hangzik, hogy a világháború alatt is bevetettek volna alien technológiát, ha megtehetik. dalek-technológiát. mert akárhogy ágál ellene a doktor, dalek-kok mindig lesznek, mindig visszatérnek, örök ciklusban. maximum változnak, fejlődnek. tetszik, ahogy amy-t mindig a megoldás közelébe helyezik, hogy hangsúlyozódik általa milyen fontos is a doktor számára az útitárs. vagy maga a föld. no, évad eleji történelmi epizód letudva, gondolom vér és könnyek következnek... (+09.13.)

„starship uk. it’s britain, but metal.”

úgy elmennék egy ilyen ötletbörzére, ahol bedobálják a srácok a fejükbe lévő sok kis bon-bont, hogy mi legyen a következő epizódban. hogy milyennek képzelik a jövő britjeit. túl sok változás azért nincs, a királyi családtól nem tudnak elszakadni, ahogy a tower is meg van még, valamint a választó-jog is, igaz, nem pártokra szavaznak az emberek. és persze hiába teltek el évszázadok, még mindig az önös érdekeket nézik, nem számít, ha másnak (egész pontosan más fajnak) az fáj. talán túl direkt volt a bálna/doktor párhuzam, vagy csak a nyakkendőm szorít túlságosan. (moffat bácsi továbbra is para-mester, lásd a janus szobrok nagyfokú jelenléte.) (+09.13.)

„there’s something you’d better understand aboute me. it’s important, your life may depend on it. i am definitely a madman with a box.”

hát ez sem lehetett könnyű feladat összehozni. kvázi egy új pilot-ot láttunk, amihez minden újra ki kellett találni, re-design-olni, és lenyomni a meglehetősen bigott rajongók torkán. mr.moffat keményen az asztalra csapott, ez mostantól az én birodalmam, hát tessék, tessék, mennyi új látnivaló, új doktor, új companion, új tardis, új főcím, új képi világ. de azért persze nem sunnyogja el a múltat, ott van szépen a háttérben. egyébként nem radikális a változás, az űrlények még mindig ezt a kis nyamvadt ötös szintű bolygót akarják tönkretenni, a doktor még mindig habókos és társaságra vágyik, a leendő társ cuki és szerethető. kis apróságok fűszerezték a kezdetet, hogy a doktor a szokásos eszközei nélkül kell, hogy megoldja a világmentést, hogy a companion-nal nem indul felhőtlenül a kapcsolat, hogy csokornyakkendőt ölt. a változatosság jó dolog, kicsit még szokatlan a zakó, de érzem, hogy jól fog állni. (+09.13.)

„first electricity, now telephones. sometimes i feel as if i were living in an h.g. wells novel.”

hát végül elért a vihar downton-ba is. és most nem a háborúra gondolok (mert nagyon helyesen az csak a záró-akkordban csendült fel, így kellett elvágni az évadot). bomladozik szét az eddig megismert csapat, ki új munkát szerez, ki menekül a piszkos dolgai elől. és gondolom lesznek, akik a frontra kerülnek, vagy egyéb nyomorúság esik meg velük. de nem biztos, hogy azoknak jó, akik maradnak a házban, magukba zárva a titkaikat, féltékenykedésüket, csalódottságukat. sötét a hangulat, sehol a fényes jövő ígérete, nincs új jövevény, aki egy kis fényt hozott volna az árnyékok közé. (**12.31.)

a pilot-nál leírtakat szorozzátok meg héttel, és kijön, hogy mit gondolok az évadról. mert pontosan ugyanolyan színvonalú volt minden rész, a boldog békeidők hangulata egy royce rolls sebességével rántotta végig az embert a vidéki anglia minden szépségén. a háttér-emberek (operatőr, zeneszerző, díszletes, kosztümös) és a színészek lelke egyaránt ott égett minden pillanatban. egész egyszerűen jól esik nézni. nagyontetszett. közel vagyok hozzá, hogy megszeressem a tízes éveket is (eddig nálam kicsit hátrányban voltak), ehhez a legjobb medicinát találtam meg, azt hiszem.

„i may be a socialist, but i’m not a lunatic.”

bár itt a május, a jóidő, mégis sötétlő felhők árnya vetül hőseinkre. a háború már a küszöbön, a szocialisták a hátsó kertben, a nők épp most cserélik nadrágra a szoknyájukat. vádaskodások és hazugságok nehezítik az egyszerű dolgos emberek életét, a gazdagokra rosszindulatú pletykák hullnak. még jó, hogy a tavaszi virágokkal együtt az emberek szíve is kinyílik, csordultig lesz szerelemmel. aztán majd lehet romantikusan hajtani a nyitott royce rolls-ban, hogy langyos szellő tegye próbára a kalaptűket... (**12.31.)

„mary can be such a child. (...) she thinks if you put a toy down, it’ll still be sitting there when you want to play with it again.”

apró lépésekben haladunk előre, néhányan lelkileg gazdagodnak, önzetlenül lemondanak, vagy szerelmet kezdenek érezni. persze a szörnyű emberekből a rosszindulatot sokkal nehezebb kiűzni, mint a jó lelkekbe szeretetet rakni... kettős érzés van bennem, hogy mind a három gróf-kisasszony hangsúlyossá vált, mert míg a szépséges cybil szerepe érdekesnek tűnik, addig edith csak a hisztis kistestvér fárasztóan szenvedős karakterébe ragadt. (**12.30.)

„you know my character, father. i’d never marry any man that i was told to. i’m stubborn. i wish i wasn’t, but i am.”

érdekesen alakulnak a kapcsolatok a ködös albionban. és most nem csak a szerelmes fellángolásokra gondolok, azok bármikor utolérhetik az embert, útban a város felé az automobilban, a vurstliban, de igazából ki sem kell tennie a lábát a házból. de annyi érzelem kavarog még a rózsaszín ködfátyolon kívül is az ódon falak között, féltékenység, hatalmi harc, kicsinyes gonoszság. csendesebb epizódot kaptunk egyébként, egészséges fortyogással a mélyben. (**12.29.)

„no englishman would dream of dying in someone else’s house.”

a vágyak fontosak -és mindenki vágyik valamire. van, aki egy magasabb kvalitású állásra. van, aki könnyedebb járásra. van, aki arra, hogy egy hölgy karjaiban érje a halál. na jó, ezt inkább csak mondogatni szoktuk, de van, akivel tényleg megesik. főleg, ha valami váratlant akarnak húzni az írók... pedig már elkönyveltem, hogy ’na jön a dugás, aztán titkolózás’, de egészen másfajta titkok jöttek, és ez jó. mert az eszem vágyik a meglepetésekre. a többi testrészemet nem részletezném, hogy mit szeretne... (**12.27.)

„i don’t believe a woman can be forced to give away all her money to a distant cousin of her husband’s. not in the 20th century.”

mindig nehéz a második részekről írni, mert a karakterekbe még nem mélyedtünk el, viszont a szokásos frázisokat már a pilot-nál ellőted... de szerencsére most könnyen jönnek a szavak a billentyűzetemre, mivel behozták az örökös-fiút és kedves édesanyát, akikkel felpezsdítették az ódon kastélyban élők életét. csupa tanulsággal szolgált mindenki számára az epizód, volt itt okulás empátiából, orvostudományból, munkáltatói magatartásból, múltbeli hibákból. egyébként meg, akkor sem lenne baj, ha erről sem tudtam volna értekezni, hát órákat zengenék maggie smith-ről, akinél minden felbukkanáskor kacagnom kell, zseniális az öreglány. (**12.26.)

„not worse than a maid serving a duke.”

az ember karácsonykor valami megnyugtatóra vágyik, kutatja a régies ízeket, kóstolgatja a nyalánkságokat. egy sorozatnéző ilyenkor fordul anglia felé (hisz’ az amerikában úgyis pihi van). és ritkán csalódik. nyitott füllel járom az internetet, eleget hallottam már a downton-i kastély hírét (meglepően sok sorozatos referenciája is van), de az ember nem bontja fel egy unalmas hétköznapon a legjobb konyakját, nemde, kedvesem...? az angolok nagyon értenek a miliő-teremtéshez, a századfordulóhoz, most is simán megkaptuk a merchant/ivory minőséget. általában ilyenkor jön a pilot-oknál, hogy tipikus kezdőrész volt, ez itt is áll. újonnan érkezett karakterrel és szereplők után futkosó kamerával ismertük meg a házat és sokszínű lakóit. megalapoztuk a későbbi konfliktusokat és elkezdtük az intrikákat. felvázoltunk néhány jellemvonást a szereplőknek, amikre lehet majd építkezni. ésatöbbi ésatöbbi. egy órán keresztül merültünk alá a történet nyugodt hömpölygésébe, de igen könnyen fel lehet venni a ritmusát, az érzést, amit áraszt. valami ilyesmire vágytam ezen a bejglivel terhelt téli estén. (ja, és tök jó, hogy nem csak megemlítették, hogy ’titanic’, hanem aktív katalizátora volt az eseményeknek a valós esemény. így kell ezt.) (**12.26.)