„maybe we’re like two pitbulls, you know? you put either with another dog, and that dog’s toast. but, together, they’re couch buds. they nullify the threat through mutually assured destruction.”
nyugodtan lehet a klasszikusokhoz nyúlni. egy parti mindig jó kellék a vicces sorozatokban, mert egy helyre koncentrál minden szereplőt, minden poént. és az az igazi, amikor borítják az asztalt a puncsos-tállal együtt, garantált lesz a személyes (lelki) sérülés. és itt aztán volt mindenféle meglepi, lány-nem-kérés, leendő-poronty, válás-bomba, kamu-barátság, múlt-teregetés. az a legjobb, amikor a vendégek játsszák a bohócot... (++09.24.)
miért csak a tiniknek lenne joguk a gyerekes infantilizmusra? miért ne gondolhatná az én generációm is, hogy nem akar felnőni. aztán persze kénytelen lesz mindenki, és nekünk meg jó lesz végigszenvedni velük a folyamatot. nagy szó, hogy elérték, hogy az ember egy percig sem érzi azt, hogy ’apicsába, már megint egy romantikus szart akarnak lenyomni a torkomon’, mert a főszereplők cinizmusa, a hagyományos fordulatok kiforgatása mindig frissen tartotta a formulát. ennek ellenére sajnos nem lett tökéletes az évad, mert valahol középtájt kicsit vesztett a lendületéből, kevésbé éreztem a huszadik perc után a ’mostakaromakövetkezőt’-ot, szimplán csak szórakoztatott (és ez máris több, mint amit számtalan sitcom elmondhat magáról), de én azt a buzz-t akartam, amit az elején éreztem. és amiből a végére visszajött megint egy kicsi. nem tudom hangsúlyozni, hogy mennyire szerettem a két lüke főszereplőt (aya cash, lovelovelove!), és a két velük szinte egyenértékű sidekick-ket (kether donohue lovelovelove!). és remélem még sokáig követhetjük a csetléseiket és botlásaikat a kapcsolati izé nevű halálos játékban. légyszilégyszilégyszi fx... tetszett.