„you’re graduating, i’m not.”
áradnak a könnyek, az érzelmek. egy kicsit falsnak érzem a dolgot, annak ellenére, hogy sokszor működik (főleg, ha a korai dolgokhoz nyúlnak vissza, single ladies, mondjuk, vagy tényleg őszinte pillanatokat kapunk, mint a quinn/sue búcsú), mivel a szereplők többségével jövőre is találkozunk. így ott motoszkál az emberben, hogy mégiscsak ideiglenes ez az elköszönés. kiszállási pontnak viszont tökéletes. kereknek érződik ez a három év, a sok narrációnak, a pilot-hoz való többszöri nyúlásnak köszönhetően talán. ahogy a srácok összefoglalják, hogy mennyit változtak, hogy nem lúzerek már, az utálkozások szertetté formálódtak. ...most integetek a vonatnak, és fogalmam sincs, hogy a következő állomáson ott leszek-e... (**05.28.)
ha arra gondolok, hogy az első évadban mennyire lelkesedtem, hogy hány embert tukmáltam a sorozattal... hát, inkább nem gondolok bele... a következetlen idétlen ötletek, a rajongó-tábor kényszeres kiszolgálása már tavaly is mérgezte a minőséget, ehhez jött idén, hogy a vadiúj stábírók nagyon érdektelenül, vagy otrombán nyúltak a témákhoz. ritkán hozta már a bizsergető feelgood-ot, a dráma ritkán nyúlt igazán a szívem mélyére, a karakterek jellemei szertelenül csapongtak. de még így is voltak villanások, jó pillanatok, működő epizódok, lejátszón landoló dalok. csak az a fránya összkép... inkábbtetszett. még egyeztetnem kell a húgommal, ő szándékozik-e nézni ősztől (ergo muszáj-e mindenképpen tölteni...), de most úgy érzem, maximum tömbösítve fogok belenézni kíváncsiságból, ha...
