„i’m just a cab driver!”
szépen építették a rétegeket egymásra. bár már először is örültem, hogy ny ikonikus alakjai, a taxisok kerülnek a középpontba. ráadásul lehetett élcelődni az amerikai álmon, szomorkodni a kubai helyzeten. aztán jöttek a gonosz észt gengszterek, hogy legyen bunyó is, keményen. majd az hr is beköszönt, kellett már éreznem a bizsergető átívelés-érzést. (maximálisabb élvezethez egy kis nyugalmat kérnék, köszi!) (**12.16.)
„this is auntie bj’s special candy from amsterdam.”
...amikor egy mondat is elég, hogy tudd, mire számíthatsz... első pillanatban éreztem, hogy hiányzott ez a végtelenül cuki szöszi. aztán az a fura érzésem támadt, hogy nevetnem kell. sokat. olvad és feldob, mint egy jól sikerült édesség valamelyik bűnös európai városból... (**12.16.)
„the son of bloody face.”
részről részre változnak a viszonyok. és most gondolhatunk az erőviszonyokra, a hatalmi pozícióra -ebben most jude nővér húzta rövidebbet. vagy hogy a gonosz doki és kit összedolgoznak némi harmadik típusú találkozásért cserébe. persze a leendő családi viszonyok is átrendezik a terepet (hello újabb visszatérő színész az első évadból!). vagy, ha túl naiv vagy, és ezért a kereszten lógva végzed... érezhetően ráléptünk az első lépcsőfokra a fináléhoz vezető úton. (**12.15.)
„are you tripping?”
az elmúlt évadokban a tizenkilences részek voltak a különlegesek ugye, de idén már ilyen nem lesz, akkor jó lesz a nulla-kilences is, gondolták. és mihez nyúlnának, ha egyedi látványt akarnak, ha nem a pszihedéliához és terry gilliam-hez. de nem csak vidáman röpköd walter, ismét tudnak mélységet adni a karakterhez, a furcsa szituációhoz (harc a gonosz énnel). az epizód többi részét rejtélyes kalandozós hangulattal töltik meg, kicsit lost-osan megy a jövés-menés a vancouver-i erdőben, begyűjtünk ismét néhány puzzle-darabot. (**12.15.)
„hiányozni fog ez a szoba. komolyan. bírom ezt a hangulatot.”
felkavarták a dolgokat az utolsó részekre, és most nem csak arra a megszokott érzésre gondolok, amikor benyúlnak a szívedbe, és csavarintanak egyet rajta, hanem a szerkezetre. laura bujkál, helyette apa/lánya-kapcsolatot kapunk hétfőn. kedden egy arogáns bigott vallásos faszon háboroghatunk máté helyett. péntekre tevődik át a laura-szál konklúziója. a többiektől meg simán csak szívfájdítóan búcsúzunk. csütörtökön nem rágják a szánkba, hogy mi lesz a civakodó, de (ahogy a mai példa is mutatta) szerethető párunk sorsa, az optimista/pesszimista (megfelelő aláhúzandó) énünkre akarták bízni. talán zsófi karakterétől a legnehezebb megválni, nagyon a szívemhez nőt a kis mocskosszájú. plusz, hogy még jobban élvezem a napját, leszerződtették mellé a mindig nagyszerű lászló zsoltot is (joker-es pólóban!). hjaj, nehéz a búcsú, inkább kibeszélném magamból, jó...? (**12.15.)
köszönöm. (nagy szavak jönnek!) a magyar mozgókép-kultúra meg van mentve! és nem kellett hozzá más, mint alázat. odafigyelés. a megfelelő alapanyag kiválasztása. jó szereposztás. igényes szakemberek (végre olyan fényelési és hangmérnöki munka, hogy nem zökkenek ki a beleélésből). hitelesség. természetesség. szerethetőség. tudom, sokan legyintettek a bemutatás előtt, mi érdekes lehet abban, hogy két ember beszélget húsz percen át -hát nagyon sok. bármilyen napszakban, agyi éberségben, hangulatban ültem is neki, egyben egy heti adagnak, vagy napi bontásban, mindig működök, mindig beszippantott a világa, fájdalmas, élveboncolós élvezetet okozott. gyógyultabbnak érzem magam igaz, függő lettem, de reméljük arra kapok majd orvosságot hamarosan. nagyontetszett. (és ez nem a hazafias, elnézős, hátbaveregetős fajta, hanem szívből jövő, simán odatenném bármelyik amerikai/angol értékelés mellé.)
„maga mindig meglep.”
...ahogy az írók is mindig tartogatnak nekünk néhány nem várt csavart. például egy flashback-et, hogy megismerhessük az egy évvel ezelőtti laurát. a pozitív életszemlélet álcáját húzott mátét. a hirtelen pofon vágó drámát. egy áram-szünetet, amitől még inkább noir-ba fordul a hangulat. hogy a pénteki rész sokkal inkább szól a dokinéniről, mint hősünkről. hogy andrás ennyire kételkedni fog a szakmájában, elveszíti a hitét. a hétfői résznél még arról akartam írni, hogy milyen nehéz lehet utolsó-előtti részt írni, hiszen vissza kell fogni a kiteljesedést, a katarzist, de aztán néhány perc múlva ismét elvarázsolva és letaglózva ültem a székemben, maximálisan megoldották az utolsó-előttiséget. (**12.15.)
„i’m gonna tell you what santa’s gonna leave under your tree tonight. he’s gonna leave a little terror.”
hát nem jár karácsony a diliház lakóinak? vendégszerepre őrült santa-t kaptunk, de olyat, aki most lépett ki egy korhatáros vertigo képregény lapjairól. persze az eddigi szálak sem álltak le az ünnep kedvéért, tovább folyik a hatalmi harc, az ördögi gonoszság, a megmenekülés elkeseredett kísérlete még a kis zöld emberkék is bekukkantottak. lehet, hogy náluk nincs is karácsony. hadd jöjjenek, ho-ho-hó! (**12.14.)
„welcome to the new york academy of dramatic arts’ annual winter showcase.”
no, erőteljesen kacsintgatnak ki a negyedik falon át, mi van itt...? (a legjobb persze a zongorista kifakadása volt) meg kellett húzni ezt a már az elején elbukást is, így teljesen nyitott, hogy merre menjenek tovább jövőre. hangulatilag sikerült megidézni a kezdeteket, sue keményen belelendült, ugyanakkor a ny-i vonallal teletöltötték érzelmekkel is a részt. ha viszont férfi-társaimnak kellene megmagyaráznom, hogy miért nézem ezt a tini-dalolászást, elég lesz megmutatnom a rachel vs cassandra párbajt, köszönöm. (**12.14.)
„quinn always was a genius slapper.”
mindig lesz valami jó indok, hogy ellágyítsanak minket a régi arcokkal...? mondjuk a lényeg hogy legyen értelme visszahozni őket, és ez a mentorkodás most megfelelőnek tűnik, így lehet őket hasonlítani az újakhoz, de a régi sebek is szépen tépődnek. meg most komolyan indok kell, hogy örülj, hogy dianna agron-t láthatod...? úgy tűnik, hogy végre kifutatják a ’szép kislány alacsony önértékeléssel sanyargatja magát’ szálat, már várom a végét, valami ütős drámát. bár verseny-epizód volt, valahogy hiányzott belőle az igazi buzz, hirtelen csaptunk bele a versenybe. vagy a minősíthetetlen dalok húzták le a feelinget. továbbra is tiltakozom, hogy ennyire kiszolgálják a mai tinik elkorcsosult ízlését. vagy hogy ennyire felüljenek a trendeknek. tessék diktálni, az az igazi coolság! (**12.14.)
„i am dexter moser, and i’m gonna kill you.”
már itt is itt a karácsony... a múltba kapaszkodva reménykedünk egy szebb jövőbe. ismerősen hangzik... várható volt, nem örülök annak az iránynak, amibe fordultunk, bár én túlságosan szimpatizálok yvonne-nal (jééé...), hogy ne szurkoltam volna, hogy együtt maradjanak. meg szerintem dex-nek igenis jót tett, hogy nem kellett rejtegetnie magát. plusz ezzel debrát is hisztispicsává degradálták. a másik szálon is logikus lett volna, hogy maria mozgatja a szálakat, csak a takony zseléssé kocsonyásította az agyam, így képtelen vagyok gondolkozni... vajon meglepnek jövő héten? nem szép jövőt vizionálok... (**12.13.)
„i know it would be the biggest cliche in the world, the arson investigator turned out to be the arsonist.”
szerencsére az idézetben emlegetett klisét elkerüljük, ugyanakkor kapunk egy tipikus aput, aki a seggfejség díszpéldánya, egy percig sem sajnáljuk, mikor dex plasztikba mártja. nagyon előtérbe került a múltkor felbukkant gyújtogató is, ugye, és érdekes, hogy őt is arra használják, hogy dex újraértelmezze az életét, hogy általa jöjjön rá arra, hogy nem foghat mindent a gyerekkori traumára, hogy a felnőttkori gyilkosságai nagyon is tudatos dolgok voltak. miközben hősünk magát rakosgatja össze, addig maria a puzzle darabkáit. valakinek rossz lesz a fináléban, riaszt a gyík-agyam... (**12.13.)
„i have two brains in my body, but i’ve never been so dumb.”
heti tanulságok: hiába halogatod a sorozat megnézését, akkor is vicces marad. lehet nagy nevetéseket kiváltani egy cuki kislánnyal is belőlem. vagy egy terhes nővel (uuuh, ezt nehéz volt leírnom...). mert azt már megszoktam, hogy az apróbb családi konfliktusok lerendezése (mű-ököllel vagy anélkül) nevető-görcsöt vált ki belőlem, de ezek új élmények. mint egy újszülöttnek a macskák. (**12.13.)
„it’s the end of the world as we know it”
megkezdődik a karácsonyi dömping... még jó, hogy a másik fontos idei ünnepünket, a világvégét is beleszőtték. meg egy csomó romantikát is, ami kifejezetten jól tud esni ebben a (mű)hóesésben... (**12.13.)
„i’m fighting a war from a fucking lumberyard.”
ezerszer láttunk már ilyen leszámolós összevágást, mint ami itt volt, de hé most ezeregyedszerre is működött (mert lehet, hogy scorsese bácsi szelleme lebegett benne?). ügyesen mászatták ki nucky-t a kutyaszorítóból, stílusosan, kalóz-alkuk segítségével. a röpködő golyók, a fröccsenő agyvelők csak az adalékok voltak. nagyjából lezártunk egy újabb korszakot, jövőre jöhet az új? (**12.12.)
túlélheti-e egy sorozat, ha az egyik főszereplőt kiírják? hát persze, ha behoznak helyette egy karizmatikus, kegyetlen és kúl gonoszt (bobby cannavale végig lubickolt). meg egyébként is, a körítés maradt, minden képkockáról, mandzsetta-gombról elhiszem, hogy igazi, és erre az igaziságra lehet igazán építeni a hangulatot. szépen formálódik nucky barátunk, illetve eldeformálódik, ahogy egyre mélyebbre lökik a szesztől bűzlő gödörbe. kár, hogy mrs.thompson nem tudja tartani vele a lépést, pontosabban az írók nem képesek izgalmas szálakba szőni a karaktert. ez, és a már megszokott pici hiányérzet miatt, na meg a szintentartás végett, erős tetszett osztályzattal látom el. ittam-e már jobbat? hogyne, de attól még jól esik hétről-hétre.
„his only answer is perpetual war.”
imádom ezt a ’szembe az elvárásokkal’ hozzáállást a srácok részéről. hogy az évad utolsó-előtti részébe rakják a nagy halált, hogy aztán kifuttassák majd szépen a jövő héten. a hatása már most is megvolt, öröm volt nézni a két főhős össze reakcióját a történtek után. azért persze tartogatnak még meglepetéseket a fináléra is, nem engedik ki teljesen a gyeplőt ma, a sötétben kergetőzést körberakják családi drámával. és persze öreg morgós medve barátunkkal, saul-lal, aki sosem sajnálja minden mondatban a ’fuck’ kifejezést használni. igaz, most teljesen jogos a káromkodás-cunamija, nagy bullshit-generálás megy a fölsőbb szinteken. (**12.12.)
„a lot of pain, a little love.”
nyugi van, nyugi, aztán bumm... csak hogy jól homlokon legyen vágva a néző. mr.nazír átment buldózer-üzemmódba, így carrie-nek lesz rossz, a nézőknek viszont jó, mert akad bőven újra a bizsergető feszültségből, lehet elmélkedni a terroristaságon, és újra el lehet bizonytalanítani minket brody szeretésével kapcsolatban. mert ha jogos is a tette (és most nem arra gondolok, hogy a szerelemért csinálja), akkor is átlép újra egy határt, bőven kiesik a makulátlan hős szerepén túlra, a szürke zónába. nekem persze ez így nagyon is megfelel, csak mondom. ja, és most már tudom, hogy miért mr.abraham-et szerződtették: hogy lopja a showt... (**12.12.)
„how did two people go from being in love to wanting each other dead?”
a könyvkiadás ebben a gazdasági helyzetben nagyon gyilkos tud lenni... mi van, a poi univerzumban előrehozták a valentin-napot...? érdekes volt látni, hogy egy kapcsolat válságához így párosították két kapcsolat kezdetét. fegyveres bérgyilkosok, szögbelövővel harcolás, két érdemtelenül megmentett heti-számos, mi lehet ezeknél romantikusabb...? (**12.12.)
„if those 40-year-olds on ’glee’ can act like teenagers, then so can we.”
szép példa arra a rész, mikor sok történetet sikerül szakadás-mentesen összeilleszteni. avagy hogyan jussunk el három lépésben a bélmozgástól a volt baráton át az öregedéstől való félelemig. kicsijimmy meg milyen aranyos volt már, ahogy húzta a seggét a wc irányába... (**12.12.)
„’m not interested in simmering in testicle tea for 20 minutes.”
az élet olyan, mint egy dominó-játszma, mindennek hatása van mindenre. egy kádnyi víz, néhány márkás öltöny, egy komoly állás-ajánlat, egy szerelem. vagy. átlépni a határt egy nőért, és máris, hopp, egy sztripklubban találja magát az ember... (**12.12.)
„this obsession isn’t healthy.”
uhh, lehet, hogy el vagyok szokva a multicam-től, de most kicsit zavart a túljátszott színpadiasság. folytatjuk a playbook-utat, a patrice-szálat, a robin-szenvedést. ted cuccaival viszont szépen összefűzték a dolgokat, mosolygásra is adtak okot, gondolom csak én nem voltam jobb passzban. (**12.12.)
„i’m getting too old for this shirt.”
ennyi női probléma nekem kicsit sok egy fáradt, beteg reggelen... annak mondjuk örülök, hogy nem felejtették el a playbook-ot, csak most robin-osították, feldobva ezzel a szánalmas kepesztését barney iránt. akinek a nyakkendő siratója volt a rész fénypontja. a kisbabás dolgok továbbra is hidegen hagynak, szívtelen ember vagyok. oké, nem, mert sajnálom a kiskrapekot, hogy vikings- vagy browns-szurkolóként kell felnőnie... (**12.12.)
„all this time, running from walkers, you forget what people do, have always done.”
egy félresikerült családegyesítés... faltól falig akció volt a rész, végre lehetett nagyiparban lövöldözni, nem kellett attól tartani, hogy jönnek a z-k. jöttek azok máshol, szegény vadiúj karaktereket vegzálták már a belépőjüknél. hogy aztán az egyre szimpibb carl, a hős mentse őket. egyre több a lehetősség a kormányzóban, főleg, hogy már így kívülről és belülről is elcsúfították. csak nem repesve várjuk a februárt...? (**12.11.)
annyira kíváncsi lennék, hogy pusztán a showrunner-váltás volt a hatalmas minőségi ugrás feltétele... de az tuti, hogy az új seprű kitakarította az érdektelenséget, az unalmat, végre a szituációnak megfelelően kezeli a karaktereket, igazi mélységet kaptak. ugyanakkor a nyálkás, fröcsögős mocsokságokról sem felejtkezik el. naiv vagyok és bizakodó...
„only men need to be loved, sweetheart. women need to be wanted.”
a rész első harmada után le akarod írni, hogy lám, elbukott a kisherceg, minden darabokra hullik, aztán jön egy jó kis sutter-csavar, és vigyorogsz ezerrel, mert elfelejtetted, hogy a samcrow-t nézed. méghozzá igazi esszenciális változatot, kis akcióval, durvulással, női manipulációval, és rengeteg igazi mély karakter-drámával a két zenés montázs között. aztán a végén rájössz, hogy tényleg minden hullik szét darabjaira és a kisherceg is a szakadék szélén táncol. (**12.11.)
mit tegyen az ember, ha már tavaly is kikiáltotta a sorozatot a legjobb (jelenleg futó) drámának, erre idén rátesznek még néhány lapátot...? hát örüljön, bazdmeg, és ennyi! mert minél jobban fáj a karaktereknek, a néző annál jobban élvezi. és most nem csak egy jó adag szart öntöttek a nyakukba, hanem még jól gyomron is vágták őket, hadd görnyedjenek térdre. baromi érdekes kísérlet ez, hogy mit tesz alapvetően jószándékú emberrel a kalapács súlya. hogy a benne szunnyadó ördögöt hozza-e ki. van-e megváltás, vagy mindahányan elbukunk a gyengeségeink miatt? mások kegyetlensége kihat-e ránk? komoly lélek-búvár mélységek ezek. és mi ezer örömmel veszünk részt benne. nagyontetszett. nehéz lesz kivárni a jövő őszt, nem egy megnyugtató lezárás ez, megannyi kérdés a széteső klub körül. de kiböjtöljük, úgy ám.
„emotion is our weakness.”
a-szál: peter bosszút forral és observeresedik (az a fej-mozgás!). b-szál: walter-ék a tech-cucc és a kopaszok mibenlétét vizsgálják, információkat szolgáltatva nekünk. c-szál: olivia külön akciója, mert vele is kezdeni kell valamit. nem ám, ma ő húzta a bölcs-kártyát, amivel szintén nincs baj. először azt hittem, hogy a hit vs hideg logika tételen megyünk végig, de inkább a szeretet vs érzelem-mentességre kanyarodtunk rá. de akkor minek kellett a mindenttudó néni...? kicsit széttartó, de kellemesen hideg és mégis érzelmes epizód. (**12.11.)
„love is weakness.”
szegény srácok, annyit piszkálták őket a lost írása közben, hogy válaszokat kell adni, különben széttép az együgyű közönség, hogy ez teljesen beléjük ivódott... szokás szerint, századszor is leírva, gyönyörűen fűzik egybe a szálakat, logikusa alapozva a korábbiakra, megágyazva a jövőbeli eseményeknek (nem, nem szándékozom konkrétkodni csakazértse). a ’hogyan írjunk nagyszerű, izgalmas, jól elvarrt, mégis nyitott fejezet-véget’ tankönyvi példáját láthattuk. ja, és lehet, hogy a jók mindig győznek, de a gonoszok mindig izgalmasabbak. (nonézd, tíz napig nem jutott a sorozataihoz, máris milyen csípős lett a nyelve...) (**12.11.)