„that’s the first time i’ve laughed in 36 years.”
mindig olyan szép helyekre indulunk, amik aztán csúnya hellyé változnak... mármint nem fizikailag, mert ezek a nagyon fehér falak mindig szép scifis környezetet teremtenek. az is tény, hogy a magány és a túlélési ösztön mindenkit badass-é tud változtatni, jó kis figura volt ez a szamurájkardos megkeseredett amy 2.0 (vagy 1.0, honnan nézzük, hülye idővonalak...). az viszont a legszebb, hogy bárhova megyünk, bármi történik, mindig könnyen szomorú szerelmes história lehet a vége. de nem csak ilyen habókos módon, hanem szívbemarkolóan, hogy biztos oszlopokon álljon a felépítmény. azt meg imádtam, amikor a két amy rájött, hogy miért is van az, hogy bele lehet szeretni a fura arcú érdekes személyiségekbe is a szépfiúk helyett. (+09.22.)