„people everywhere... except, like, russia... are beginning to see that it doesn’t matter who you are or where you’re from or even what god you believe in. they’re beginning to see that people really aren’t all that different.”
könnyű dolga volt velem az epizódnak. ma már fura belegondolni, de hetedikes/nyolcadikos korunkban pár geek/nerd osztálytársunkkal úgy lázadtunk, hogy apáink zenéjét hallgattuk, ahelyett, hogy dizsibe jártunk volna (a kilencvenes évek közepéről beszélünk, amikor mindenkiből diszkó-patkány lett vagy metálos...). így (a) the beatles zenéje mélyen belém égett, az életem meghatározó része lett. mondjuk egy ekkora kult zenekarnál nem nagy kunszt, hogy az embernek vannak személyes emlékei. ami érdekes lesz, hogy a 21. századi fiataloknak mit fog adni ez az ötven évvel ezelőtti muzsika (másik emlék: főiskolás kollégiumban egy srác leszólta a beatles-t hallgatókat, ne tudjátok meg, milyen össznépi leugatásban lett része...). tehát a dalok működtek, nagyon is. az aggódó szülők hergelésére tökéletesen alkalmas fiú-kérés is. az artie/szőkelány dologból is kijöttek nagy nehezen valami értelmesre. rachel is szép volt a central park-ban. csak azon kellett túllendülnie az embernek, hogy ne gondoljon a brutális veszteségre, ami érte a show-t nyáron. még van egy kis idő tartogatni a könnyeinket. (+09.28.)
