„godfather paradox. more distance i try to create, closer i get.”
minden évben van egy epizód, ami nem hogy behúz egy isteneset, de egyenesen kitépi a belső szerveidet, és diadalmasan felmutatja. pedig szokásosan indultunk, csendes reggel, készülődés, pofás akció. dicsérgettem magamban peter weller-t, aki ma a túloldalon brillírozott a sok kézi-kamerázásával. aztán, amikor beindult jax igazi terve, akkor közöltem a monitorral, hogy „asztakurva”, és elvesztem. nem akarok példálózni, de érdekesen jött ki, hogy egymás után két sorozatom is elveszített egy-egy kulcsszereplőt, csak míg az országos tévén fel volt építve az egész, várható volt a halál, itt brutálisan váratlanul, de mégis logikusan történt mindez. de most komolyan, ki számítana ilyenre, két résszel az évad vége előtt, az epizód közepén, a jövő évi várhatóan utolsó évad előtt? de ez még csak parasztvakítás lenne, ha nem sűrítettek volna bele annyi mindent abba a hihetetlen pillanatba. arckifejezéseket, összenézéseket, amikből sok év érzelmei tükröződnek vissza. ettől és az érezhető átgondoltságtól lesz méltó a búcsú. és hogy innen hogyan tovább? nem véletlenül van ott tara egész évben kulcs-pozícióban, az ő döntésén múlik most minden, és a mai után biztosan jelenthetem ki, hogy fogalmam sincs, hogy sutter bácsi keze merre fog eldörrenni... (+11.22.)
