„same software. different face.”
geronimo, allons-y, timey-wimey, csak ennyit mondanék... emelem a kalapom, leveszem a sálam, mert stephen moffat nagyon összerakta ezt a részt. az évforduló miatt meg kellett adni a kacsintásokat a rajongóknak, de úgy, hogy a sok apró tárgy, mondat és vendégszereplő ne telepedjen rá az egészre. úgy kellett egy komoly témával (timewar) foglalkoznia, hogy közben a szórakoztató kaland-jelleg is megmaradjon. és még a sztorit is konzekvensen kellett az eddigi és az elkövetkező munkája közé ékelni. és nyugodtan dőlhet hátra, mert maximális sikert ért el. és még azt sem mondható, hogy a könnyebb utat választotta volna, mert a rajongók úgyis mindent megesznek, inkább alapjaiban forgatta fel az újkori who mitológiáját. a karakter mélyére nyúlt és az okot céllá alakította. de hagyjuk az agyat, nézzük a szívet, mert úgyis az all-time ultimate puszira fogunk igazán emlékezni. avagy, amikor minden doktor egy helyre gyűlik a győzelemért, ott, aki nem remeg bele, az nyugodtan ki is kapcsolhatja a számítógépét, nincs miért élnie. kár, hogy a körülmények nem tettek lehetővé többet ennél a csodálatos pillanatnál. mert imádtam, hogy david tennant-ot újra a tornacipőjében láthattam, ugyanakkor hiányzott christopher eccleston a teljes képhez. még ha john hurt nagyszerű volt harmadikként. nem leszek telhetetlen, annyira jó volt kinyitni ezt a szülinapi csomagot. (+11.25.)
