„to effy, the most fucking together person i’ve ever met.”
lezárás, avagy lábjegyzetek a felnőtté válás küszöbéről. kezdetben minden furcsa, persze, kiszakadtunk bristol-ból, az iskolai környezetből. úgy érezni, hogy effy is változott, de aztán a hideg üveg irodaházak, a misztikus számháború közepette is előjönnek az igazi személyiségjegyei. neki kell a középpontba lennie, nőiességét bevetve törtetni egyre fel, ahonnan aztán jó nagyot lehet bukni, obviously. erre segített rá a rekviem-es szerkezet (négy évszak, emelkedés, zuhanás). naomi-t elsőre csak kontrasztnak éreztem, hogy azért van, hogy érzékeltesse a régit, a felelőtlenséget, a tiniséget, a felnőni képtelenséget, de aztán szépen formálták a két lány kapcsolatát, és kellett a szokásos skins-es drámához is. (a rajongói felháborodásokat olvasva döbbenek rá, hogy mennyire is szurkoltam annak idején a két csajnak, hogy összejöjjenek. ennek ellenére nem ragadnék kést, hogy az írók most így tönkretették az idillt. life’s sucks, bitches!) lezárás, de nem igazi lezárás, nem is kérdés így, hogy melyik sorozatot néztem... (az erős audiovizuális élmény maradt most is, operatőrileg talán szintet is léptek, london valahogy csillogóbb lett, mint az eddigi környék. azt meg nem kell mondanom, hogy kaya mennyit emelt szépségével a vizualitáson. lara pulver meg játszhatná egyszer a nővérét is...) (+07.11.)