„i’m a new orleans musician, motherfucker. i’ll play ’till they ain’t got no gigs still standing.”
bármi más történhetett a részben, az ember mindig elszomorodott, amikor a lambreaux-családot mutatták. hozzám hasonlóan gondolom nektek is van ilyen élményetek, amikor az ember kettős érzéstől gyötrődik, mert nem akarja, hogy elmenjen egy szerette, ugyanakkor valahol mégis ott van benne a megkönnyebbülés utáni vágy. piszok nehéz ez a téma, és annyira realistán ábrázolják, hogy az ember szíve kifacsarodik. persze, davis most is szórakoztató, azt is jó látni, hogy talán egyenesbe fordul a magánélete (még a szomszéd melegek is visszatérnek!), mosolygunk sokat a klasszikus antoine felbukkanásán is, pia, örömzenélés, second line, taxi-fogás, bár itt nem szabad belegondolni, hogy miért is csinálja a parádét (nagy vízfejű iskolavezetések, pfüüh...). nem tehetsz mást, ülsz az ágya mellett, figyelsz, reménykedsz, vársz, amíg el nem jön a vég. (++01.19.)