„i wish i lived in a city like that. i wish i lived in a city where every sunday you could have a second line parade. a band marches down the street and people come out of their houses and they dance along and you’re walking down the street next to a lawyer, who’s next to a gangster, who’s next to a librarian, who’s next to a college student, who’s next to a policeman, and we’re drinking and smiling and everyone’s getting along so well. i feel like if only every city in america had one day a week where we could all get together and march down the street dancing, we’d be a much happier human race.”
...tudom, kicsit evidensnek tűnik, hogy a vége-konklúziót választottam idézetnek, de dave annyira tökéletesen kimondta azt, amit én is gondolok erről a városról, hogy nem bírtam ellenállni. messzeföldön híres vagyok a nola-mániámról -amiből csak egy (jelentős) szelet a saints-drukkerség, annyi minden van még, ami vonz ehhez a különleges városhoz. így persze ezt a részt vártam a legjobban a sorozatból, és meg is kaptam azt, amik az én képzeltemben is élnek, már a nyitó second line bohóckodásnál vigyorogtam ezerrel, és úgy is maradtam jó sokáig (csak a dramaturgiailag indokolt szegregáció-problémánál és a mindig szívet tépő katriná-nál lohadtam le). tökéletesen átjött a vibrálás, a spontánságok, a faltól-falig zene, a hagyományok és a kultúra maximális tisztelete. percről percre éreztem, hogy egyre erősödik a tinta a bakancs-listámon az ’elmenni new orleans-ba’ bejegyzésnél... (de az a legkevesebb, hogy újranézem a treme-t, főleg, hogy most is realizáltam az interjú-alanyoknál, hogy mennyi valódi zenész vett részt benne.) (++11.23.)
